Szerelemcsiga tágít spirálban

Sajátos csendéletbe kuporodtam jelenleg a citromos sörszagot árasztó orchidealevelek, az időnként nagyokat csobbanó halam, és az általam létrehozott kis szemétkupacom közepette. Kisimultam, feloldódtak a görcsök, nem szorul a kezem ökölbe, és hetek óta csak hálát érzek. Ha ezt előre tudhattam volna, nem idegeskedem annyit hülyeségeken. Az asztalomon heverő műanyagdobozba vágva fekszik egy lecserélt ékszer, a golyócska lefejezve a szárról, megsemmisülten, széttekerve, az utolsó kellemetlen emlékek egyike.

Könnyedén odahajol, átkarolva a vállaimat, és miközben mindketten tekerünk a bicikliúton, puszit kapok az arcomra. Eleshetnénk, összeakadhatnának a biciklik, mint ahogy az ember is összetörhet, ha túl közel enged valakit magához, és elveszti félúton az irányítást. De most egyenlőre csak mosolygunk, őszintén bízva abban, hogy nem fogunk veszélyt jelenteni egymásnak.

Talán a tetőn csak azért veszett el az a kékes tágító, hogy könnyebben a fülébe súghassam, mennyire szeretem. Furcsa is most újra blogolni, mert általában ha nagyon boldog vagyok, kevesebbet írok, inkább a jelenben folyok szét, maximum a rajzolásra hagyatkozom. Két kép is várat most magára, mert a januárban megkezdett önarckép azóta is stagnál, márciusban pedig minden különösebb rákészülés nélkül született egy új idea egy irodaszékben végződő, görgős kerekű lényről, aki megtestesítette azt az iszonyat közömbösséget, és távolságtartást, amit akkoriban egyre inkább felvettem. Olyan lökjetek csak meg, arrébb gurulok, és majd máshol fogom a székből előtörő gardéniáimat virágoztatni.

Már nem bánom, hogy akkor nagyon fájt, vagy rossz volt, mert most értékelem csak igazán a jót és szépet. De a már elkezdett rajzokat be kell fejeznem, hogy igazán le tudjak zárni mindent, hisz már az előző képemnél is az a gondolat hajtott, hogy amint ezt befejezem, történni fog valami. A képeknek lelkük van, és én azzal beszélgetek minden alkalommal, több órán/napon keresztül, amíg csak készítem őket, ez a kép pedig biztosított arról, hogy már nem tart sokáig, mire újra felkap a szél, és megemel a vattafelhők felé, csak én akkor könnyed mosollyal nyugtáztam és nem hittem maradéktalanul neki. Ezúton is köszönöm, hogy megcáfolt!

Harisnyás-talpúak, figyeljetek!

A váróteremben Nietzschét bújva próbálom kizárni a külvilágot. Alig 3 órát aludtam, de annyira ledöbbentem a saját álmom képtelenségén, hogy ez teljesen felébresztett. Az MR-gépben feküdve, búgott az engem körbefonó cső, rezgett az alattam lévő asztal, valamiféle kedves illatot éreztem, ami minden bizonnyal a korai órák tisztítószeres takarításainak frissítő lehelete volt, és teljesen megnyugodtam. A két ápoló kapkodva rohangált, én pedig finoman belehelyezkedtem a statisztikai adat szerepkörébe, és jól éreztem magam így. Nem volt bennem semmi különleges, csak feküdtem ott, bámultam magamat is az ő szemükkel, és egy voltam a sok közül. Ez azért jó, mert ilyenkor megszűnik a félelem. Eltűnik azért, mert te sem létezel, csak egy oldott közeg apró darabja vagy, és nincs okod aggódni, az egód visszahúzódott odvába.

Ez a fajta sokaságba ringatózás arcon csókolt, és mosolyogva hunytam be a szemeimet. Kifelé menet a professzor a mellkasom képét bámulva még felém fordult, és annyit mondott, hogy rendben van minden, ne izguljak. Őszintén remélem, hogy a kedves femurom szándékozik szűkebbre venni a maga kis csontkopásából.

Hajnalban elkészült a legfrissebb rajzom, a 'No sex please, we're asexual' nevezetű. Gondolom ennek most csak én örülök olyan veszett módon, de nem is probléma, tökéletesen tükrözi a mindennapjaimra telepedett hangulatomat. Úgy érzem, egyedül vagyok, mélységen és véglegesen eltaszítva közel és távol mindenkitől, és így talán jobb is. Tegnap hazafelé sétálva legszívesebben sírtam volna, amikor beborult az ég, míg annak előtte megszállott módjára kentem szét a fenyegető szürkeséget a lap tetejére, szinte a szobában érezve a vihar beköszöntét. Azok a homlokból szárba szökkenő, gondolatokat ujjak-öntőformájába képező részek egymás szemében kotorásznak. Egy végtelen, önmagába futó vonalon rohangálnak a látószervünkön érkező információk az agyunk által zizegő mondatokba harapva, és marcangolják egymást oda-vissza. Az ujjadba harapok, hogy láthassak a szemeddel, és te homlokon köpsz, hogy egy pillanatra megijedjek a becsapódó nedvességtől.

Mások nyála jelenleg záporként ver, de már csak néha mordulok meg. Bárki bármit mond, ezt kell csinálnom, így kell léteznem, kinéznem, lélegeznem. Mondhatni, nagy szorgalommal ügyködöm saját külsőm deformálásán, és a legrútabb torzításokon. Ez persze nem így van, de mivel szubjektív dögökként szívjuk az oxigént, akár lehet igaz is a rágalommal egy időben.

Maradjunk az ÉGBOLTNÁL. Az a parányi sárga pont én vagyok. Ott világítok. Mindenki más meg érezze magát ott, ahol akarja. A lap teteje már kékülni látszik, talán egyszer megengeditek, hogy nagyobb fényt vethessek mindenhova. Csókolom a szürke, harisnyás talpatokat.

Foltokban negatív

Túl az ábrázoló geometria 2 zárthelyin. Most emberfeletti fogcsikorgatás és reménykedés az összes lapra húzott vonalam helyességében. Ha már úgyis itt vagyok, megosztom az első két beadandómat, egy négyes axonometriát, és egy alsó vonallal megtámogatott 5-ös gömbös, gúlás, körös ökörködést. Olyan kis fonnyadt a mai nap, két bogarat bámultam, amint kergették egymást a villanypózna körül. Ma hajnali fél 5 felé felriadtam, és egy szőke kisfiút láttam a szobám közepén, amint bámulta a földet lehajtott fejjel. Pár percnyi döbbenettel később volt szerencsém a törölközőmet felismerni a ruhájában, és ezzel a lendülettel eltűnt az emberi alak is. Álmaimban mostanában öngyilkosokat látok a beton felé száguldozni, vagy engem akarnak eltorzult emberi fejet ábrázoló, kékes-lilás maszkos alakok megölni, akik elvileg már megfojtották és felakasztották egyszer magukat, csak valamiért engem meglátva egyből kitört rajtuk az agresszió és feléledtek. Holnap MR vizsgálat. Azt hiszem, idegesít.

Aszexuális hegyomlás

Hegyeket rajzoltam, mert elszigeteltek mindentől. Szürkére szerettem volna őket festeni, de helyette rózsaszínes-lilás burkot illesztettem rájuk, hisz az égbolt nagyon távoli, más tulajdona, viszont a hegyek még hozzám tartoznak, én meg színes vagyok, így öröklik ők is sajátos kifejeződéseimet. Azok a tökéletlen, eróziók miatt kiáltozó felületek az én kezeim alatt puha spirálokká és békés pikkelyekké alakultak. Fogalmam sincs, hogy lehetséges-e a rajtuk való átkelés, mert félek, hogy lábam becsúszik a pikkelyek közé. Szereztem egy meseszép, gyöngyházfényű körömlakkot, és az így tündöklő apró körmök nem buknak a sziklák alá, talán majd a segítségükkel felülemelkedhetek ezeken a lagymatag hegyoldalakon, és nem hullok vissza a völgyek ölébe.

Akadnak motívumok, amelyekhez egyre jobban vonzódom, és szinte mindenhol meg is jelenítem őket. Ide sorolhatóak egyértelműen a tobzódó ujjaim, amelyek minden lehetséges helyen felbukkannak, vagy a mostanában használt orchidealeveleim. Az asztalon álló orchideám is éppen most hoz egy újabb levelet. Az én leveleim a nyakakból törnek elő, gallérként körvonalazva és támasztva a fejet, a lélek otthonát. Az élet nem néz hátra, úgy a rajzomon felbukkanó leányzó sem. A kapcsolatot a felette álló férfiúval az ujjaikon át hozzák létre, de ez a fajta kommunikáció jelenleg életképtelen, mivel egyrészről nem kölcsönös (nagyobb az energiabefektetés a lány részéről), másrészről kiböki a lány szemét, teljesen elvakítja. Egy valóságos aszexuális örökkévalóság keserédes víziója nyílik ezen a tájon, szürke fellegeket vonva maga fölé, így tiltakozik a természet az életképtelenségük ellen.

A lány orchidealevelein támaszkodó fagylalt állagú, spermaszerűen alul szétfolyó krém kínos és megalázó. A földre nyomott legalsó pedig csigaként terül el a rombuszmintába mászva.

Nem akartam ennyire őszinte rajzot, de így sikerült. Mindig feszülök rajzolás közben a megannyi elvárástól, és az állandó elégedetlenkedésemtől, de most végre az ég festése közben megnyugodtam, lecsitult lelkem, és végre igazán és őszintén tudtam gyönyörködni abban, amit létrehoztam.
Azt hiszem, jól vagyok, csak állandó ösztönzésre szorulok.

Pillanatképek/állapotok:

Minimal. Techno. Aquarell. Körömlakkszag.

Vörös mező volt, pirosra színeződött fűszálakkal, amelyek megrekedtek növekedésükben. Stagnálásukat talán a sárga könnycseppek okozták, vagy a túl sokáig tartó csukott szemmel közlekedés. Az összeszorított szemhéjak közül nehéz kipréselni azt a sós folyadékot, de minden kínlódásra gyógyírt jelentenek a csillámok és az áttetszőség. Bármi legyen is az, ha áttetsző, könnyebb vele a beszélgetés, és egyből barátságosabbnak hat. Én magam sem veszem komolyan ezt a nemrég elkészült képet, de nem is az a dolga, hogy komolykodjon.

A rengeteg lila kanyar és neonnarancsos barázda mind egyet akar: körülölelni és a lehető legközelebb simulni ahhoz az ónfehér tágítóhoz, amely visszautal eredetükre, és a legtökéletesebb formaként uralja nyugodtan a felületet. Minden belőle indult, és minden benne ér véget.

Támogatom azt a kételkedést, amit magamba fecskendőztem. Vagy hatalmas lendülettel fog a mélybe taszítani, vagy nagyon rácáfol a téveszméimre. Az utóbbi napokban megtapasztalhattam, hogy a világ mennyire szép, és milyen intenzíven szerethetek bármit, simogathatom a halat, a fikusz leveleit, és a tapéta rücskeit. Homlokommal támasztom a tapétám, és összemosolygunk a fallal. Talán sok minden törik éppen szilánkosra ebben a pillanatban, de most mégis, minden annyira gyönyörű, én pedig csak bámulom azt a tőlem pár méternyire lévő villanypóznát és a csontjaim belsejében izzik a boldogság, szinte én magam világítok.

Kicsi lány. Nincs miért aggódnod. Minimal. Techno. Aquarell. Körömlakkszag. Meztelen ujjaimat mártom beléjük, és kenem az egészet a bőröm alá. Gyorsuló szívverés. Viszlát.

Pötyögök

Kihűlt lábaimat a felforrósodott akkumulátoron melengetem, és finoman egyre nagyobbra tágítom a lelkem, nedvesítem, kenem körbe testápolóval azt a mély lyukat, amit ütöttem, és olyasféle sárgából fehérbe hajló árnyalatú spirálokat dugok át rajta, amelyek hajszálpontosan megegyeznek az íróasztalomon álló giccses tündérke ruhájának redőin futkosó színekkel. Egyszer valaki felboríthatta, mert a messze maga elé nyújtott karját letörve találtam. Rajzoltam neki egy harmadik szemet, hogy ne bánkódjon, az elkószált végtagot pedig felragasztottam pillanatragasztóval a feje tetejére, így most onnan integet.

Szóval még mindig fáj, de már csak tompán kínoz. Kicsiny emlékművet állítok neki, majd könnyes búcsú közepette ereszkedek alá a lépcsőkön, elhagyva az utolsó fokokat is, elérve azt az állapotot, amikor már semmi sem köt minket össze, végleg elszakadtunk, és az új kapcsolódási pontom a barna föld a talpam alatt. Már rég nem érintkezünk sehogyan sem, de még mindig ezt az általam emelt épületet bámulom, fáj a nyakam a hátrafelé forgolódástól. Éppen ideje hazaindulnom.

Felszállok a hévre, cipőm a barna anyaföld bőre helyett szürkés körök millióira simul, azok pedig lapulnak csendesen és zakatolnak egyhangúan mindenkivel. Az ülések közti folyosót megtöri néhol egy-egy kinyújtott láb, én pedig térdkalácsig érő, apró méretű leszek és fel-alá kúszok-mászok a töredezett cikk-cakkos sípcsontrengetegemben.

Bemerevedett idő

Feküdtem a csendesen zúgó semmiben, és a lelkemben lévő sötétség lágy karmozdulatokkal úszott körbe-körbe szemcsarnokom medencéjében, eltakarva az ablakon át beáramló fényt előlem, és a körülötte zúgó porszemeket. A por lassan ülepedett ernyedt mozdulatlanságomra és kétségbeesésemre. Nem válaszol. Nem reagál. Beképzelem. Elhiszem. Megváltoztatom a valóságom. Ahogyan oldódik bennem a nyugtató, úgy csap át hangom jajveszékelésből kiüresedett, tompa monológgá. Kis csomagot szorongatok, dühödten a szoba másik végébe hajítom, és élvezem ahogyan hangosan puffan a rózsaszín tapétán. Egy történet most talán véget ért.

Már megint éveket élek meg napok alatt. Az idő kínosan lassan dobol homlokomon, őrjít a ritmus. Kicsit hagyom elveszni magam ebben a végtelenben, lecsapom a biztosítékot az érzéseimről, megszakad az áramlásuk, és leülepedik a keserűség sejtecskéim mélyén, puha mohaként lepi be az endoplazmatikus retikulumok kanyarulatait.

Hetek telnek el némaságban.

Aztán halkan kavarodik fel a moha, fut a zöldje újra véráramomba, és csak állok percekig hosszan, bámulva azt a festményt, amely rákényszerített az emlékezésre. Akkor ott a latex és modellező paszta foltokat látva meghaltam és újjászülettem, megöltem ezáltal magamban valamit, amit szétkentem és fröcsköltem minden irányba. Könnyezni kezdtem, végül pedig megérkezett a felszabadító nyugalom is. Egy átbulizott éjszaka után igazán nem számítottam ilyesfajta szembesülésekre ezen a múzeumi tárlaton, de bármilyen szúró fájdalommal indult is, hálás vagyok, amiért ennyire intenzíven élhettem meg ezt az egészet. Bakos Rita alkotására bíztam a bennem gomolygó gyötrelmet, és ő kegyesen suhintott a fejemben lakozó lélek irányába, és szórta rám festékszóróival az áment.