Oldalak

2011. június 1., szerda

Máz-fogyasztás és narancssárga-mozgó deszkák

Ismét csak az álmok. A természetben bukdácsoltam, de most semmi pozitívum sem volt benne. Közparkokon sétáltam keresztül egy kisebb csoporttal, sárral teli részeken, ahol építkeztek. Volt egy fából készült, deszkához hasonló tárgy végigfektetve az egyik ilyen területen, és mindenki azon kelt át. De csak addig szolgálhatott átjáróként ez a léc, ameddig sárral volt beborítva a felső része. Kissé liquid szerkezettel rendelkezett, mert néha hullámzott, és élénk narancssárga színben pompázott. Mintha egy mozgó, műanyag fadeszka lett volna.

Ráálltam a szélére, amit nem borított már semmiféle sár sem, mert az előző átkelők nyomán az lepotyogott, mire a deszka megmozdult alattam, engem pedig a többiek lerántottak róla. Hatalmas pánik közepette elmagyarázták, hogy a deszka nekem vágódhatott volna, a lábaimra csavarodva, kitépve az ínszalagjaimat. Mert mindig ezt csinálja, ha nincs sárral fedve. Bemászik az ínszalagok közé és elpusztítja azokat.

Aztán hazafelé sétáltam. A kapuban a csengő helyén egy lemezmeghajtó volt, de valahogy csak sikerült bejutni. Az előtérben felálltam egy szennyestartó tetejére, és így olyan magassá váltam, és hosszúvá, hogy boltívszerűen áthajlottam a plafonon, miközben a fülbevalóimat piszkálgattam. Nem értettem, hogy miért esik ki állandóan a lila dobókocka. Majd a mellette lévő lyukba egy ceruzát dugtam be, a radíros végecskéje kandikált csak ki, és újra a dobókockával kezdtem foglalatoskodni. Rájöttem, hogy a cimpám végig van hasítva azon a részen, tehát az a lyuk már nem lyuk, hanem egy lefelé néző csík a föld felé. Valami átvágta a fülcimpám ott. Megfogtam a vágás két szélét és széthúztam. Olyan lüktető vaginaszerű formát öltött, úgyhogy inkább békén hagytam.

Lezuhant a boltív testem, felborult a szennyestartó, de én továbbra is a levegőben maradtam, súlytalanul.

Az ébredés meglehetősen hosszúra nyúlt, nehezen tértem csak magamhoz, pedig ez nem jellemző rám. Most így, egy epres jogobella elfogyasztása után úgy gondolom, hogy én egy olyasmi lény vagyok, aki magából táplálkozik. Ha megfelelő környezetben vagyok, akkor viszonylag pozitív irányban történik mindez, és ettől az étkezéstől nem leszek kevesebb, csak több, mindig létrejön vele valami új is, talán a saját bensőm is besűrűsödik kedvező állapotban úgy, mint egy fekete lyuk, és akkor nagyon sok minden lehet bennem, és nagyon jól érezhetem magam tőle. Rossz helyzetben, időben azonban már kevésbé sűrű ez az anyag, és állandósulva csökkenő tendenciára áll.

Mint egy doboz, amiben ott ficánkol a lelkem, a doboz falain rózsaszín máz, amelyet eszeget, akárcsak az akváriumban algaevésre kárhoztatott házmester halak. Az a doboz a te világod, a tiéd, azt teszel bele, amit akarsz. Ha elfogy mindened belőle, és kénytelen vagy átrágni a karton határolóvonalaidat, más dobozok után fürkészel, és csak azt lesed, hogy a többi doboz gazdája hogyan viselkedik, már rég véged. Megfulladtál, és nem bírtad megteremteni a magad világát. Életképtelenné váltál.

Ha képes vagy arra, hogy a rózsaszín máz elfogyasztása után a teljes színskálát megteremtsd a dobozodban, az az igazi. Olyankor tudni és érezni fogsz mindent, anélkül, hogy kinyitnád a saját dobozod, tudni fogod, mi zajlik a többiben, mi történik a dobozok körül, mi történik a doboz-univerzumban, hiszen az apró dobozodban érezheted az összes többit is ezáltal, egy kis térben az egészet. Ekkor megszűnnek létezni a falak.

A mi dolgunk csak a máz-fogyasztás. Hogy aztán mit teszel ezzel, mivé alakítod, a semmivé, vagy az egésszé, az már önkéntes.