Bécsi mamutkodás

Bécsben lila volt a megálló, és így kicsivel karácsony után még lökdösődtek az emberek, de a mozgólépcsők is lassabban mozognak, nem zavar, ha a Belvederenél tomboló szél kifújja a tust folyóként a szemöldököd felé, mert a reggelidet a legmélyebb nyugalomban töltötted, lekváros fánkot eszegetve, és amikor a lépcsőn lefelé lépkedtem, csak a komoly zene töltött be mindent, egyszerűen olyan idill, amit azóta sem éreztem. Így szeretnék élni, ha nem is örökké, de gyakran, és mindig szeretném értékelni. Aztán Péterékkel megtárgyaltuk Schielét, kortárs művészeteket, otthont, U-Bahnt. Keverednek a napok, így az események keltette érzésekre hagyatkozom.

Darufejű mamut és a cigit már végre eldobó Szabolcs:

Dodóval (:

Szabi és a szfinxek:

Hippilelkületű érzékeny gyermek a hadtörténeti múzeumban, ahol kagylókkal borított tengeralattjáró maradványokra hörög és hajómakettekre morog.

Belvedere boszkéi közt rohangáltam lefotózva az eldeformálódott vadgesztenyéket. Sokkal érdekesebbek voltak így, mert a lomb miatt ősszel nem láthattam a csomókat az agyonmetszett ágaikon. Schiele 4 fa című képén szintén vadgesztenyék szerepelnek, a háttérben az eget csíkokra szeldelő ívekben szinte kimagasodik a göcsörtösre felkent fehér festék. Erre kerültek finoman a naplementére jellemző meleg árnyalatok, néhol csak a fehér festékdarabok tetejére egészen apróak. Ettől olyan, mintha az egész szikrázna. Schiele képei körül repkedő dögszag és a csontokra tapadó piszkos bőr hirtelen nagyon távolivá válik. A kép a vastag festéktől tisztult csak meg igazán, és a lecsupaszodott középső fácska is csak nagyon lágyan böki meg az eget.

Végül pedig rengeteg Klimt képhez is volt szerencsénk. Kisebb kihagyás után szerettem bele mostanság újra a festményeibe, és hihetetlen volt végre élőben is vetni néhány pillantást a féligkész vásznakra. A csókról most nem beszélnék, azt világszenzációként állta mindenki körül. Az egyik legnagyobb rácsodálkozásom az Ádám és Éva című kép kapcsán ért, mert maguk az arcok nem tetszettek, és Éva leginkább a magyar népmesék terjedelmes fenékkel rendelkező, tányérképű széplánykáit juttatta eszembe, elrajzolt, alacsony homlokkal és felettébb bárgyú képpel, így meg sem lepődünk az Ádám arcán elfacsarodó barnás szomorúságtól. Mindezek ellenére Éva bőre elvarázsolt. Klimt ha az arcára nem is áldozott annyit, a combjaival csodát művelt. Sajnos muszáj élőben látni a festményt ahhoz, hogy észrevegyük, egyik reprodukció és pici méret sem adja át igazán, de az egymásba hajló sárgás, világoskék és rózsaszín apró ecsetvonások a bőr színe mellett gyöngyházba hajlóan ragyognak. A térdén átfut rózsaszínesbe, majd az árnyékot vető alsó lábszáron kékes tónusokat vesz fel. 

Szarvasagancsos lerajzolom a szerelmem dolog

A hiánnyal kezdődik, mert nem ok nélkül rajzolok le valakit, vagy valamit. Miközben készül a kép, akaratlanul is jár a szemed, és nem fogod olyanok arcát bámulni 20-30 órán keresztül, akiket nem kedvelsz. Legalábbis nálam a kurvulás fogalma valahol ott kezdődik, hogy mások kénye kedvétől teszem függővé a legértékesebbet, és a rajzolás tulajdonképpen azonos fogalom a lelkemmel, szóval hagyjuk rá, hogy fontos. A szeme színét nem bírtam ugyanúgy visszaadni és ez nem lepett meg. Nagyon finom átmenet a halványzöld és a világoskék közt, olyan könnyen hihetném, hogy kék, de mégsem az. Maradtam az élénkzöldnél, mert ha már ugyanolyan nem is lehet, legalább hangsúlyos legyen.

A háttér azért annyira kusza, mert Kondor Béla felkavart, aztán emiatt hajnali kettő felé magamra öntöttem a körömlakkot, és a melegítőnadrágomba töröltem a vízfestéket. A Darázskirály című képe volt csak előttem, és fejet hajtottam mindennek, amiről azt hinnétek, firkálmány. A Darázskirály egy roppant lehetetlen alak, mert egyszerűen nem létezik. Méhkirálynő az van, de ez a király legalább olyan undok téma, mint ez a tökéletességre törekvéssel lerajzolni a szerelmed arcát dolog. Belepusztulsz és mindennek elhordod magad. Számot adsz a bénázásaidról, itt minden felerősödik, mint egy szigorlaton.

Elméletben annyira könnyű lett volna csakúgy egyszerűen összefirkálni a hátteret, de megállt minden a kezemben, szagattak a mozdulatok, nehezen gördült tovább a vonal, szétfolyt a lakk, és kezdtem megijedni. Majd lapoztam a könyvben, és magamban is, következett az Emberpár. Szabi már ott volt a képen, most én következtem, hogy szétolvadjak a háttérben, és megalkossam a párját anélkül, hogy bárkinek feltűnne, hogy a nyaka körül fekszem, mint egy rókabunda.

A fültágítót még én csináltam és hordta is hónapokon át, de ennek ellenére reméltem, hogy nem csak emiatt lesz felismerhető a személye. A szemüveget viszont pont hasonló megfontolásból hagytam le, hogy a magam dolgát is nehezítsem, ugyanis mindenki szemüveggel szokta meg. Ha elveszem az egyik legszembeötlőbb ismertetőjelet, oda kell vágnom magam, hogy pótolhassam a hatalmas hiányt, amit hagy. A kristályok egyszerűen mindenütt ott vannak, bennük dermesztettük meg az életet, a szarvak szárnyként funkcionálva kicsit durvábban vágnak orrba, mint a tollak, attól nem csak prüszkölsz, ha éppen csiklandoz, a narancssárga terepvonalak pedig a pasztellégbe szöknek lilává és rózsaszínné változva.

Sosem vártam még talán ennyire, hogy odaadhassak végre valakinek egy képet, mert már hetekkel korábban majdnem kész stádiumban feküdt a mappám mélyén, de csak így lehetett szép-négyszögletes ajándék. Az A/2-es méret megeszi az összes csomagolópapírt, a széttépett keretet védő karton a radiátor tövében hever, mi pedig összebújva az ágyon, ő mosolyog, és tisztán szeret. Még sosem éreztem át ennyire a karácsonyt, nem is terveztem, de akaratlanul is megtapasztaltam valami olyan melegséget, amit a magam cinizmusával kezeltem és tartottam távol, de befolyt az orromon, és valamiért már nem idegesít annyi minden, mint a közelmúltban. Hajnalban pedig korán kelünk, és indulunk Bécsbe. Úgy döntöttünk, megerőszakoljuk Schielét.

Unikornisvölgyben izlandi zuzmó terem

Mindennél zsúfoltabb, és nem szállhatsz ki. Kicsit szédülök, néha nyöszörgök, 5 napon keresztül zabál a láz. Egyik álmomban a tanárom a szemgolyójával dobál, én pedig elképedek, miért nem vettem eddig észre a felemás szemeit (barna és kék). A következőben borovifenyős pallókon lépdelek át a Dunán. Aztán hörögve riadok fel, mintha fojtogatna valaki, de csak a torkom zárt össze annyira, hogy a fájdalom ébresztett fel. Izlandi zuzmót szopogattam, zárthelyiket majszoltam, és beadandót gyártottam, most pedig készülök az első vizsgára. Beszedtem minden antibiotikumot, és határozottan jobban vagyok végre.

Ez a rajz is akkor készült, amikor feladtam már néhány dolgot. Rajzoltam csak az egymásba nyúló spirálokat, reménykedve, hogy a rosszullét is eltéved majd ebben a labirintusban, nekem pedig nem forrósodnak tovább a szemeim a szemgödrömben. A halványrózsaszínba kapaszkodom, és ha behunyom a szemeimet, olyan területekről gördülök lefelé, mint amilyet a vertical mapperben szórakoztunk össze. A 3D-s lila hegyecske átfúrja a tüdőm, én meg türkiz színű folyadékot fröcsögök, türkizesőt zúdítva az unikornisvölgyre. Az agyamból nőnek majd a legszebb évelők és egynyáriak, amit lezabálhatnak majd a csodalények.

És a Mapinfo, Vertical Mapper, ahol a pink háromszögek jelölik a magasságba vágyó pontokat, a szintvonalak úgy futkároznak, mintha ujjlenyomatosdit játszanának, és maga Zeusz baszta volna oda, a 3D-s kép meg egyszerűen csudálatos, meg kell hagyni.