Álom

Előző éjjel egerekkel és mozgólépcsőkkel álmodtam. A japán táncolóegereimet szorongatva tartottam épp valamerre, de tájékozódásügyileg kimondottan pocsék vagyok még tudatalattim szegmenseiben is. Pedig ott aztán határozottabban otthon érzem magam.

Teafüvet kotorgatok teatojáskámba, hogy forró vízzel leöblítve teácskával nyeldessem fehérecske tablettámat, s újabb teafolyamot indítsak teofilinnel töltődő testecskémbe. Jó, mostanra picit már könnyített üzemmódban vagyok.

Maroknyi Glenn Brown

Újabb üreges organizmus, autotróf nyúlványokkal.

“Jesus living dead”

A belsőségeim valószínűleg hasnlóképp örvénylenek némi perisztaltikus segítséggel. Felsejlett előttem egy vízió gigászi méretűre nőtt beleimről, amelyek rózsaszínűen és vörösen kavarogva ölelik körül a miniatűr testem. Magamba foglalva ezáltal saját magam. Felnézek, és belsőségeim plafonján kék az ég, keretbe foglal. Pici vagyok. Piciny beleim Jézus (címből kifolyólag) gigászi beleiben kavarognak, ugyanazon elv szerint működve. Hogyan lehetséges ilyen kéklő eget varázsolni egy hasüregbe?

A festmény hatalmas méretei is lenyűgöztek. Valóban meglehetősen sokáig ácsorogtam előtte… Minden bizonnyal ennek tudható be, hogy megtalált egy szakállas, öregedő figura, aki művészettörténésznek állította be magát, és megkért arra, hogy álljak vissza úgy, ahogy az előbb nézegettem a festményt. Állítása szerint olyan remek mód passzoltam színeimmel (türkíz nadrág, királykék felső, vörös haj) ebbe a gigászi méretű illúzióba, hogy azt szívesen megörökítenék. Visszaálltam, a hátam mögül pedig vaku villant, többször is.

Az Appropriation art annyit tesz, mint a kisajátítás művészete. Múltbéli, korabeli stílus, képek, tárgyak utánzása, és sajátként kezelése. Glenn Brown valóban megkérdőjelezi az eredetiség szentségét… Node a XXI. században is fel kell mutatnunk valami újat. Ha mást nem, a régi átkonvertált módosulatát.

Ciklámenes portré (széttépésre várva)

Többé-kevésbé végeztem egy portréval, és nekikezdtem egy új rajznak. Az olajfestmény még mindig várat magára. Ki kell próbálnom már végre egy aquarelles technikát, mert már nem írtózom és ijedek meg annyira attól, ha a festék önállósítja magát és szétfolyik a négy égtáj felé.

A vízfestékre váró vázlat nehézkes stádiumban van. Nem élte még túl a kételyek korszakát, vagyis a bármikor-széttéphetem-mert-furcsán-nézett-rám időszakot. Ha minden jól megy, akkor ciklámenekkel telezúdított kicsit összezüllött, káoszba hajló portrészerűség lesz, ha nem, akkor még ennyi sem. Amúgy sosem tetszett a Cyclamen Persicum, ókori görög nevén küklamisz. Terméskocsánya dugóhúzószerűen megcsavarodik. Ezt lerajzolni viszont mókásos.

Furcsa álmom volt az éjjel, virágokat ültettem a konyhában, az asztal alatt a csempébe. Fehér szirmok derengenek előttem, és a megrepedezett csempe szélei, amelyek lealacsonyodtak oda, hogy lyukakat üthessek rájuk. Totális és tökéletes dekadencia, nem beszélve az asztal alatt kuporgásomról.