Téglácska

Nem vagyok az a dühöngő, neurotikus alkat, de az utóbbi napokban mélységesen felháborodtam az emberi tudatlanság fojtogató áramlatán. Apránként falja a türelmemet, de mégis azzal bőszített fel a leginkább, hogy teljesen természetes módon a létező legrosszabbat feltételezte rólam, és ez a vélemény megingathatatlan téglafalként szorította az ideáit, téglácskáit magában. Tökéletesen lényegtelen, hogy tévedésben él, az elképzeléséből nem enged, és mosolyogva tudatja veled igazát és biztosít afelől, hogy egy csepp szavad sem jutott el a szürkeállományáig.

(érdekességképp: a tökéletlen ember 4 legnagyobb hiányossága:
1. hibák elkövetésére való hajlam
2. az illúzióban élés
3. a mások becsapására való hajlam
4. a tökéletlen érzékek) 

Komolyan úgy vélem, hogy én vagyok a hibás az egészért. Egyrészről, mert hajlandó vagyok végighallgatni, másrészről, mert még válaszolok is rá. Ideje végre magára hagyni ezt az ingatag téglarakást, mert a végén még a nyakamba borul az egész, és meg is érdemelném, elvégre én ültem oda. Potyogtak már így a fejemre szárított agyagdarabok, de valamiért nem voltam hajlandó tudomást venni róluk, még akkor sem, amikor kiserkent tőle a vérem. Amint leesett a varr, megfeledkeztem és megbocsátottam mindenért. Feltételeztem róla a jót, mindhiába, nem is értette senki, miért vagyok ilyen bolond. Sajnálatszag és némi őszinte kíváncsiság a recept.

Nem érdemelt volna az egész egy sort sem, de így könnyebben vette át az uralmat a megváltó közöny.

Babarózsaszín fátyol-közeg

Piciny, de annál sűrűbb cseppekben hullik mindenütt az ég, a földön nem koncentrikus köröket vetve, hanem vonalkákat, milliárdnyi vonalkát, amelyek néha egymás felé mutatnak és összerendeződnek, mint a mágnes által megmozgatott vasreszelék. Igazán könnyednek érzem magam, tudom, hogy a földön lépkedek, ezzel szemben azt érzem, hogy lebegek. A mellkasom finoman megemelkedik, ahogyan a hozzá kapcsolódó momentum menetirányban húzni kezd előre. Harangszót hallok, mellettem a templom, de csak a fejhallgatómban szólnak a harangok, pajkosan mosolygok össze a néma épülettel, amiért megtréfált. A kabátom ujja a kézfejemre csúszik takaróként, védve kihűlt ujjacskáimat, és harangszerűen leng előre-hátra. Harang vagyok én magam is, jelzésértékű és csendet megtörő.

A vagina, mint vezérmotívum, elsőként törte meg a lap fehérjét, hogy aztán álruhába bújva rejtse el magát, szemet nyitott, és apró erekként futottak szét belőle a vonalak minden irányban. Továbbra is ott lüktetett minden feminin jellegével együtt, de mégsem a szokásos alakját öltötte magára. Három lábbal mozog a lényem minden irányba, hajtogatja úgy a végtagokat, hogy az a legkényelmesebb legyen, kitár-bezár. Jelen helyzetben a végtelenségig nyitott, levélüstöke, amely a derekából eredt, szinte virágzóan széthajlik.

Sosem gondoltam volna, hogy sraffozni fogok a dupla profilú vonalzómmal és 0,2-es vastagságú csőfilcemmel a saját agyszüleményeimen. Ezek a vonalak azonban most túllépték az ábrázoló geometrián használt árnyékjelölést, vagy a műszaki rajzot, és eleven szövetekké lettek. A leveleken használt mintázatok emlékeztetnek a levelek mikroszkóp alatt feltárt szerveződéseire. Így egyszerre lettek nagyítva, és maradtak mégis a szemünknek megfelelő megszokott egészek.

A sors is úgy akarta, hogy most találjam meg azt a bontatlan csomag herlitz ceruzakészletet, amit hónapokkal ezelőtt raktároztam be azzal a céllal, hogy felfrissítsem vele a már unalomig bevált faber castell színskálám. Valóban működött a dolog, mert teljesen új árnyalatú babarózsaszíneket találtam. És határozottan kedvelem azt a műanyagtürkízes-zöld ceruzát is, amit régen tökéletesen értelmetlennek tartottam. 

A kristályok erősen ametiszt-színezetűek, képtelenség lenne rajtuk a mi valóságunkban megállni, a lábazatra használt funkciójuk meredek elgondolás, de a szerelmes torzóknak sosem volt szükségük arra, hogy gyalogoljanak, vagy a logika horizontján megálljanak. 

Egy igazán őszinte kitárulkozás ez minden ízében, a lebegő kopoltyú-fátyol-szirmokkal együtt, az apró szalmavirágokkal, és ezzel a törékeny pasztell-közeggel. Mert én felette álltam akkor hazafelé menet az esőnek, mint ahogy ez a torzó is a lila háromszög-cseppek feletti, és a nedvesség mind alá hull. 

Aprólevelű lelkületű

32 ép szélű, áttetsző levelecske fúrta át magát az aranysárga plafonom termőtalaján. Valami ehhez hasonló bennem is kihajtott, csak fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnénk vele. Legalább annyira díszít belül, mint amennyire fonódik egyre mélyebbre minden tagomba és ezzel sziszegve rémisztget. A tejfehér levelecskéin még kevésbé látok át, nem is tudom, hogy mennyire tekinthetem őket sajátoménak.

Így most már nem csak a csupasz körte fürdik villanyban ott fent, hanem leveleivel is díszít negyedmagával. Az íróasztal mizériát sem gondolom annyira lehetetlen témakörnek, egészen jól meg is egyeztem egy sötétbarnással, tehát nem venné tolakodásnak, ha rápakolhatnám végre a magam darabjait fedlapjára. 

Lunar tegnap nagyon lökött volt, kifeszítette magát minden ízében, még a kopoltyúi is egészen kör alakúvá váltak fekete margóval, és tökéletesen összehangolódott velem, mert én is nekimentem volna fejjel a falaknak, szétharapdálva a tapétát, és szétcsapkodtam volna az egészet strandpapuccsal. Mocskos mód zabál a szerelem és a dendrológia kettőse.

Hajnali 3. A zuhanyzás megint kihívás lesz, hogy ne fogyatékosként bámuljam mozdulatlanul a csempét, hanem némi mozgásra is bírjam magam. Ezt így előre érzem. Szanaszéjjel potyogok a vízcseppekkel, és nekivágódom a vertikális felületeknek.

Ő volna az én kis holdsugaram, Lunarom.

Kék, azúrkék!

Egy imbolygó, szivárványos csomó vagyok, fonalaimra bomlok szét, majd újra magamra tekerem az összeset, váltakozó sorrendben, más fedésben, de az arányok csak a felszínen mutatnak mást, lényegében ugyanaz a tartalom, csak trükkösen átszervezve, mert kíváncsi vagyok arra, miként viselkedsz egy megtévesztően mást mutató személyiséggel. Én vagyok minden ami voltam, minden ami leszek, és minden más is, amit még magamba sem foglaltam.

Nem hiszek a sorsban, de most finoman bökdösöm a nem létező körvonalait, melyekkel ideiglenesen áldottam meg őt, és érdeklődve figyelem, miként reagál, alátámasztja-e földöntúli képességeimet, és beenged a mások számára még tiltott övezetekbe, vagy dühösen megtépáz és kizavar. Továbbra is előttem dereng az a nagyon kék szempár, ahogyan cirkál és teljes feketébe vált, vékony azúros kontúrral. Eszembe jut az álmom az egymásnak hajló emberi testekről, ahogyan előrehajolnak, kérdőjelszerűvé alakulnak, és összeérintik a szemük fehérjét. Ez a művelet halkan cuppanó hangot hallat, és békével tölti el mindkét felet.

Határozottan nehéz műveletté válik a zuhanyzás. A bőröm beszélgetni kezdett a vízcseppekkel, és egyszerűen nem hagyja, hogy bármi másra koncentráljak. Percekkel később is csak izzik az agyam, de a fogkrémet még mindig nem sikerült megmozdítanom. A szék lába csendesen szopogatja az odafröcskölt vizet, de nem szól rám.

Még mindig sétálok, és egyszerre szórok szét magamból háromféle árnyékot, ráadásul mindegyik a maga módján jellegzetes kicsikét, majd leülök újból arra a betontömbre, hogy régi ismerősként köszöntsem, és magam mellé ültessem a nyomomban járó, engem követő frázisaimat is. Már megint hajnali 4. Szép jó reggelt.

Ne már torok, ne cibálj

Ásókkal indultunk meg, én személy szerint egy zölddel. Félúton veszekedni kezdtem, odahajítottam egy másfél literes üveget valami mélyebb gödörbe, majd arra ébredtem, hogy orrba vágtam magam. Bután pislogtam a sötét szobában fél hatkor, és egy szemet láttam a sajátométól centiméterekre, mintha egy tükörnek támasztottam volna a homlokom. Az első döbbenetek után minden szépen visszarendeződött a maga megszokott légtéri állapotába.

Pedig ma még csak tanítás sincs, és nyugodtam aludhattam volna. (így egy hete először)

Tegnap is gyanúsan kapirgált a torkom, miközben egy vonalba olvadt a vállam a víztükrön fetrengő fényekkel, és velem együtt haladt hazafelé. A grapefruit hohes C mind a 100% gyümölcstartalmával alázatra kényszerített, mert lehetetlenség kiinni belőle az utolsó cseppeket, így csendesen aszalódtam tovább, növelve cukortartalmam.

Kicsit szédülök, fáj a fejem és torkom, de úgy szombat este óta igazán meg nagyon boldog és szerelmes is vagyok.

“in this concrete jungle we live 
our survival is love that we give
now my instinct has got in my way
it’s true what they say
the world is your chance to create”