Piciny, de annál sűrűbb cseppekben hullik mindenütt az ég, a földön nem koncentrikus köröket vetve, hanem vonalkákat, milliárdnyi vonalkát, amelyek néha egymás felé mutatnak és összerendeződnek, mint a mágnes által megmozgatott vasreszelék. Igazán könnyednek érzem magam, tudom, hogy a földön lépkedek, ezzel szemben azt érzem, hogy lebegek. A mellkasom finoman megemelkedik, ahogyan a hozzá kapcsolódó momentum menetirányban húzni kezd előre. Harangszót hallok, mellettem a templom, de csak a fejhallgatómban szólnak a harangok, pajkosan mosolygok össze a néma épülettel, amiért megtréfált. A kabátom ujja a kézfejemre csúszik takaróként, védve kihűlt ujjacskáimat, és harangszerűen leng előre-hátra. Harang vagyok én magam is, jelzésértékű és csendet megtörő.
A vagina, mint vezérmotívum, elsőként törte meg a lap fehérjét, hogy aztán álruhába bújva rejtse el magát, szemet nyitott, és apró erekként futottak szét belőle a vonalak minden irányban. Továbbra is ott lüktetett minden feminin jellegével együtt, de mégsem a szokásos alakját öltötte magára. Három lábbal mozog a lényem minden irányba, hajtogatja úgy a végtagokat, hogy az a legkényelmesebb legyen, kitár-bezár. Jelen helyzetben a végtelenségig nyitott, levélüstöke, amely a derekából eredt, szinte virágzóan széthajlik.
Sosem gondoltam volna, hogy sraffozni fogok a dupla profilú vonalzómmal és 0,2-es vastagságú csőfilcemmel a saját agyszüleményeimen. Ezek a vonalak azonban most túllépték az ábrázoló geometrián használt árnyékjelölést, vagy a műszaki rajzot, és eleven szövetekké lettek. A leveleken használt mintázatok emlékeztetnek a levelek mikroszkóp alatt feltárt szerveződéseire. Így egyszerre lettek nagyítva, és maradtak mégis a szemünknek megfelelő megszokott egészek.
A sors is úgy akarta, hogy most találjam meg azt a bontatlan csomag herlitz ceruzakészletet, amit hónapokkal ezelőtt raktároztam be azzal a céllal, hogy felfrissítsem vele a már unalomig bevált faber castell színskálám. Valóban működött a dolog, mert teljesen új árnyalatú babarózsaszíneket találtam. És határozottan kedvelem azt a műanyagtürkízes-zöld ceruzát is, amit régen tökéletesen értelmetlennek tartottam.
A kristályok erősen ametiszt-színezetűek, képtelenség lenne rajtuk a mi valóságunkban megállni, a lábazatra használt funkciójuk meredek elgondolás, de a szerelmes torzóknak sosem volt szükségük arra, hogy gyalogoljanak, vagy a logika horizontján megálljanak.
Egy igazán őszinte kitárulkozás ez minden ízében, a lebegő kopoltyú-fátyol-szirmokkal együtt, az apró szalmavirágokkal, és ezzel a törékeny pasztell-közeggel. Mert én felette álltam akkor hazafelé menet az esőnek, mint ahogy ez a torzó is a lila háromszög-cseppek feletti, és a nedvesség mind alá hull.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése