Minimal. Techno. Aquarell. Körömlakkszag.

Vörös mező volt, pirosra színeződött fűszálakkal, amelyek megrekedtek növekedésükben. Stagnálásukat talán a sárga könnycseppek okozták, vagy a túl sokáig tartó csukott szemmel közlekedés. Az összeszorított szemhéjak közül nehéz kipréselni azt a sós folyadékot, de minden kínlódásra gyógyírt jelentenek a csillámok és az áttetszőség. Bármi legyen is az, ha áttetsző, könnyebb vele a beszélgetés, és egyből barátságosabbnak hat. Én magam sem veszem komolyan ezt a nemrég elkészült képet, de nem is az a dolga, hogy komolykodjon.

A rengeteg lila kanyar és neonnarancsos barázda mind egyet akar: körülölelni és a lehető legközelebb simulni ahhoz az ónfehér tágítóhoz, amely visszautal eredetükre, és a legtökéletesebb formaként uralja nyugodtan a felületet. Minden belőle indult, és minden benne ér véget.

Támogatom azt a kételkedést, amit magamba fecskendőztem. Vagy hatalmas lendülettel fog a mélybe taszítani, vagy nagyon rácáfol a téveszméimre. Az utóbbi napokban megtapasztalhattam, hogy a világ mennyire szép, és milyen intenzíven szerethetek bármit, simogathatom a halat, a fikusz leveleit, és a tapéta rücskeit. Homlokommal támasztom a tapétám, és összemosolygunk a fallal. Talán sok minden törik éppen szilánkosra ebben a pillanatban, de most mégis, minden annyira gyönyörű, én pedig csak bámulom azt a tőlem pár méternyire lévő villanypóznát és a csontjaim belsejében izzik a boldogság, szinte én magam világítok.

Kicsi lány. Nincs miért aggódnod. Minimal. Techno. Aquarell. Körömlakkszag. Meztelen ujjaimat mártom beléjük, és kenem az egészet a bőröm alá. Gyorsuló szívverés. Viszlát.

Pötyögök

Kihűlt lábaimat a felforrósodott akkumulátoron melengetem, és finoman egyre nagyobbra tágítom a lelkem, nedvesítem, kenem körbe testápolóval azt a mély lyukat, amit ütöttem, és olyasféle sárgából fehérbe hajló árnyalatú spirálokat dugok át rajta, amelyek hajszálpontosan megegyeznek az íróasztalomon álló giccses tündérke ruhájának redőin futkosó színekkel. Egyszer valaki felboríthatta, mert a messze maga elé nyújtott karját letörve találtam. Rajzoltam neki egy harmadik szemet, hogy ne bánkódjon, az elkószált végtagot pedig felragasztottam pillanatragasztóval a feje tetejére, így most onnan integet.

Szóval még mindig fáj, de már csak tompán kínoz. Kicsiny emlékművet állítok neki, majd könnyes búcsú közepette ereszkedek alá a lépcsőkön, elhagyva az utolsó fokokat is, elérve azt az állapotot, amikor már semmi sem köt minket össze, végleg elszakadtunk, és az új kapcsolódási pontom a barna föld a talpam alatt. Már rég nem érintkezünk sehogyan sem, de még mindig ezt az általam emelt épületet bámulom, fáj a nyakam a hátrafelé forgolódástól. Éppen ideje hazaindulnom.

Felszállok a hévre, cipőm a barna anyaföld bőre helyett szürkés körök millióira simul, azok pedig lapulnak csendesen és zakatolnak egyhangúan mindenkivel. Az ülések közti folyosót megtöri néhol egy-egy kinyújtott láb, én pedig térdkalácsig érő, apró méretű leszek és fel-alá kúszok-mászok a töredezett cikk-cakkos sípcsontrengetegemben.

Bemerevedett idő

Feküdtem a csendesen zúgó semmiben, és a lelkemben lévő sötétség lágy karmozdulatokkal úszott körbe-körbe szemcsarnokom medencéjében, eltakarva az ablakon át beáramló fényt előlem, és a körülötte zúgó porszemeket. A por lassan ülepedett ernyedt mozdulatlanságomra és kétségbeesésemre. Nem válaszol. Nem reagál. Beképzelem. Elhiszem. Megváltoztatom a valóságom. Ahogyan oldódik bennem a nyugtató, úgy csap át hangom jajveszékelésből kiüresedett, tompa monológgá. Kis csomagot szorongatok, dühödten a szoba másik végébe hajítom, és élvezem ahogyan hangosan puffan a rózsaszín tapétán. Egy történet most talán véget ért.

Már megint éveket élek meg napok alatt. Az idő kínosan lassan dobol homlokomon, őrjít a ritmus. Kicsit hagyom elveszni magam ebben a végtelenben, lecsapom a biztosítékot az érzéseimről, megszakad az áramlásuk, és leülepedik a keserűség sejtecskéim mélyén, puha mohaként lepi be az endoplazmatikus retikulumok kanyarulatait.

Hetek telnek el némaságban.

Aztán halkan kavarodik fel a moha, fut a zöldje újra véráramomba, és csak állok percekig hosszan, bámulva azt a festményt, amely rákényszerített az emlékezésre. Akkor ott a latex és modellező paszta foltokat látva meghaltam és újjászülettem, megöltem ezáltal magamban valamit, amit szétkentem és fröcsköltem minden irányba. Könnyezni kezdtem, végül pedig megérkezett a felszabadító nyugalom is. Egy átbulizott éjszaka után igazán nem számítottam ilyesfajta szembesülésekre ezen a múzeumi tárlaton, de bármilyen szúró fájdalommal indult is, hálás vagyok, amiért ennyire intenzíven élhettem meg ezt az egészet. Bakos Rita alkotására bíztam a bennem gomolygó gyötrelmet, és ő kegyesen suhintott a fejemben lakozó lélek irányába, és szórta rám festékszóróival az áment.