Egy imbolygó, szivárványos csomó vagyok, fonalaimra bomlok szét, majd újra magamra tekerem az összeset, váltakozó sorrendben, más fedésben, de az arányok csak a felszínen mutatnak mást, lényegében ugyanaz a tartalom, csak trükkösen átszervezve, mert kíváncsi vagyok arra, miként viselkedsz egy megtévesztően mást mutató személyiséggel. Én vagyok minden ami voltam, minden ami leszek, és minden más is, amit még magamba sem foglaltam.
Nem hiszek a sorsban, de most finoman bökdösöm a nem létező körvonalait, melyekkel ideiglenesen áldottam meg őt, és érdeklődve figyelem, miként reagál, alátámasztja-e földöntúli képességeimet, és beenged a mások számára még tiltott övezetekbe, vagy dühösen megtépáz és kizavar. Továbbra is előttem dereng az a nagyon kék szempár, ahogyan cirkál és teljes feketébe vált, vékony azúros kontúrral. Eszembe jut az álmom az egymásnak hajló emberi testekről, ahogyan előrehajolnak, kérdőjelszerűvé alakulnak, és összeérintik a szemük fehérjét. Ez a művelet halkan cuppanó hangot hallat, és békével tölti el mindkét felet.
Határozottan nehéz műveletté válik a zuhanyzás. A bőröm beszélgetni kezdett a vízcseppekkel, és egyszerűen nem hagyja, hogy bármi másra koncentráljak. Percekkel később is csak izzik az agyam, de a fogkrémet még mindig nem sikerült megmozdítanom. A szék lába csendesen szopogatja az odafröcskölt vizet, de nem szól rám.
Még mindig sétálok, és egyszerre szórok szét magamból háromféle árnyékot, ráadásul mindegyik a maga módján jellegzetes kicsikét, majd leülök újból arra a betontömbre, hogy régi ismerősként köszöntsem, és magam mellé ültessem a nyomomban járó, engem követő frázisaimat is. Már megint hajnali 4. Szép jó reggelt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése