Bruck an der Leitha látványrajz

Továbbra is mániákusan alakítgatom át a tájképi rajzolatokat valami személyesebbé, ennek az ingernek pedig tökéletesen kedvezett a választható tárgyunk első beadandó feladata, amely arra kért bennünket, hogy kissé eltávolodva társainktól vonatkoztassunk el a fák hétköznapi értelmezésétől, mert a címben említett kert a fák által próbál érzéseket kiváltani, nem az építményeivel, vagy egyéb dekorációival. Figyeljünk oda arra, hogy mit vált ki belőlünk, milyen asszociációkat hoz elő.

Maradtam a csonka ágakkal borított, tördelt fáimnál, amelyek úgy álltak ott, mint az elátkozottak, a három szép leány, akiket visszataszító gorgókká változtattak, mert megsértették Athénét. Aki rájuk nézett, kővé dermedt rútságuktól, hajuk helyén kígyók tekeregtek. A törzsből kiálló csonkok erősen emlékeztettek a kígyószerű nyúlványokra. Amíg élnek, érzékszerveikkel tapogatózva terjeszkednek a környezetben, majd miután lehunyják belső szemüket, indulnak csendes korhadásnak, és hagyják ránk kérges vázaikat.

Bécsi kirándulás III. - Belvedere

Első pillantásra csalódottan vágtam zsebre a fényképezőgépet, és bosszúsan pislogtam az elhanyagolt évelőágyak irányába. Az impozáns barokk épület többet érdemelt volna, de közpark révén nem is voltak túl nagy elvárásaim, a köz szócska, mint előtag után általában az ember mindent megért, nincs több kérdése, és pontosan érzi a romboló negatív energiák tombolását. (ezért nem is készült kép) A közösségben, tömegben, köztulajdonban feloldódnak a személyiségek, és ezzel együtt szivárog el a felelősségvállalás vagy a lelkiismeret is. Ez egy olyan dimenzió, amelyet kiskapuként használ a társadalom, és vedli le minden emberségét benne. (Tisztelet a kivételeknek, és kivételes helyzeteknek, de a fentiekből ki lehet találni, hogy nem vagyok túl szociális beállítottságú, és ez talán abból adódik, hogy rendszeresen az az egy vagyok, aki mindenből kilóg, kiesik, és ebből kellemetlensége származik)

Szóval vissza Belvedere kastélyához, vérzik a szívem, hogy nem láthattam a benne zajló kiállításokat, így Schiele iránti vágyamat a múzeumnegyed könyvesboltjában egy hatalmas Schiele albummal elégítettem ki. Az épületegyüttes két részre bomlik, Alsó-, és Felső-Belvedere-re, de ez számomra csak a felső épület mögötti kapun belépve derült ki. A barokkhoz híven itt is hímzéses parterek sorakoztak, bár nem márványkavics vagy téglatörmelék, hanem színes salak (vagy murva, vagy egyébb költségtakarékos cuccocska) helyettesítette a kitöltéseket, és a minták szélein lévő alacsony buxus is foghíjas volt, de ha a gyakorlat picit hiányos is volt, az elmélet egyszerűen fantasztikus, és rengeteg lehetőséget rejtett. Sajnáltam azt a kevéske fehér murvába rugdalt vöröses darabkát, meg fordítva, kár volt érte, de azért ami velejétől szép, azért azt ennyivel nem lehet tönkretenni.

Kedves emlékként marad meg egy szfinxeket rajzolgató ázsiai leányzó. A szobrokat meglátva legszívesebben én is leültem volna oda mellé, a borús ég alá, de sem az idő, sem az eszközök hiánya nem kedvezett, én pedig nem szeretem az összekapkodott rajzokat, így inkább rengeteg fotót készítettem róluk. Előkerül ilyenkor Oidipusz alakja is a görög mitológiákból, aki megválaszolta a szfinx kérdését, de örömmámora és dicsősége tiszavirág életű volt, hisz a jóslat beteljesült, róla pedig kiderült, gyilkosa apjának, és az anyjával is hált. Megvakította magát, és elhagyta a várost is. Jó lett volna lassítani a megannyi szfinx között, és jobban megnézni azokat az arckifejezéseket, esetleg megölelni őket, de most nem ilyen utazáson voltam, az eső pedig finoman szemerkélni kezdett. Könnyed borúba mosta a kertet, még csodálatosabbá téve mindent.

Szökőkutak középtáján egymásnak eső halfarkúak, és a kilátás mellőlük az alacsonyabb teraszra. Mindenhol csupa szimmetria, háttérben a két boszké fái finoman pirosodnak:

A most következő mályvarózsákba azonnal szerelmes lettem, de a látva a növények magjait szedegetőket tudtam, hogy nem csak nálam okozott tömör gyönyört. Azonnal elfelejtettem és visszavontam mindent, amit még a Felső-Belvedere előtti kopottas évelőágyakról mondtam, mert ez mindenért kárpótolt. A tanárnőnk azt mondta, ne készüljünk nagy dolgokra Belvedere-ben, és a kezdeti viszonyok is őt igazolták, ennek ellenére most messze a legszebbnek láttam ezt a kertet a mai nap során. Érdekes, hogy a mályvarózsa magassága miatt elég jó térhatároló, itt pedig bárhová is nézett az ember, feldobta az átlátást a függőleges színes foltjaival.

Végül egy látkép a legalsó szintről, szobrocskák az előttük tisztelgő tiszafasorozattal. A sövény mezei juhar, a fák pedig formára nyírt vadgesztenyék, mi pedig lassan szivárogva lefelé jobb oldalon tűntünk el, és indultunk enni-inni-kávézni egyet:

Bécsi kirándulás II. - Schönbrunn

Nem hatott meg annyira mélyen Schlosshof után, mert szinte szabad szemmel is átláthatatlanul nagy, ráadásul közpark, és még mellé sok a murva is. A spalírozott gyertyán (?) bokrok és a drasztikusan nyírt hársfasorok-alagutak alkotóelemeiként burjánzó ágak valami fantasztikusan kanyarogtak. Az a rengeteg szabálytalan ág belevágva egy merev geometriai kocka-téglatest formába igazán emberi, nagyon paradox, és egyszerűen csodálatos. A kiültetett begónia-virágos parterek aranyosak voltak, de ezek jóval kevesebb változatosságot mutattak, mint a Schlosshofban látottak. Viszont a fűvel borított részekre szinte odahintett százszorszépek sokasága nagyon tetszett. Egyszerre volt baráti és közeli, mert eszembe juttatta az otthoni füvet, kertet, mezőket, és volt benne valami földöntúli, minta valami odaszórta volna őket, hogy csilloghassanak.

Kár, hogy az ormótlan százszorszép-szórogató tündérpajti némi száraz lombot és egy hússzín-fehér-csíkos zacsit is odapottyantott a látványba.

 A római romokat önkényesen erőltetettnek, és giccsesnek találtam, ráadásul erős poshadt vízszag terjedt körülötte, így olyan érzésem volt, mintha otthon a fürdőszobában guggolva épp az akváriumomat takarítanám és inhalálnám. (kétoldalt a hársak, háttérben a rom)

Az obeliszken lévő kőből kifaragott fehér növényzettel nem tudtam mihez kezdeni, kicsit a negatívabb felé hajló, pikáns felfoghatatlanság. Viszont az a 4 teknős megbújva az obeliszk 4 sarkán, mint tartóelem, nagyon kis kedves. Ők a világot tartó ősteknősök.

A nap fénypontja egyértelműen ez a kedves fiatalember, aki egyfajta "street art" áldozattá vált az erdőben. Haragudhatnánk a vandálokra, de olyan sebességgel ült ki a kaján vigyor fejemre, hogy már én is elszégyelltem magam miatta. Sajnálom, de ezt nem lehetett komolyan venni.

Még néhány említésre méltó jópofa forma és formáció, amit séta közben láttunk:

És a japánkert vízként kanyargó kavicsos útvonala, millió zöld tónusa és az a hámló kéreg az utolsó képen, ami már a puszta látványával boldoggá tesz. Nagyon kiábrándító a kertet körbevevő kordon, de egyben tökéletesen érthető. De a fenébe is, szívesen odaültem volna meditálni egy pöppet azon, hogy milyen csodálatos éppen a létezés, meg a testemből kiszökkenés a tájba.

Egy kis összekapkodott-szél összefújta a szemetet stílusú beadandó, megtoldva a kristályom által odavetett szivárvánnyal. Boszkébelsőket kellett rajzolgatni, de kevés értelmét láttam a feladatnak, és nem is csináltam szívesen:

Az igazság rövid és tömören annyi, hogy kevés volt az időnk, mi magunk már kezdtünk fáradni, és a rekreációs foglalkozásból kapkodás lett, így pedig nehezebb a normális és elfogulatlan értékelés. Érthetetlen okokból kifolyólag a fényképezéssel is spóroltam. 5 évvel ezelőtt mindent imádtam itt, most pedig visszafogottan pislogtam a szemüvegem mögött. Schönbrunn megérne még néhány sétát és rajzot más évszakban, és körülmények közt.

Látványrajz szipi-szopi-hisztike

A lényeg valami olyasmi, hogy baromira nem érzem át ezt a látványkép-tájképrajzolást még mindig. Amilyen lelkesen szeretem a növényeket, olyannyira feszülök be a rajzlap előtt, ha sematikusan elnagyolva kell őket leképezni, és megáll minden tudomány. Azt hiszem, nincs türelmem a lombokhoz, mert nem érzem át. Ha már én magam nem is vagyok levél, lombozat még annyira sem, és az ábrázolásnál is olyan távoli és idegen az egész, semmi személyes, vagy bőrszerű. Feszengésem egyik jele talán, hogy a bőr felé tett elmaradhatatlan rángatózásomban kellemes bőrárnyalatúvá tettem az eget, legalábbis a felét, mert az előző képemnél belekevertem ebbe a körforma vízfestékbe a kéket, így ezt a rajzot használtam tisztogató-felületként a festékeim számára.

Komolyan örülök annak, hogy rá voltam kényszerítve, hogy beadandóként látványrajzot készítsek, mert van hova alakulni. Mivel másodszorra is elutaztunk Ausztriába kerteket nézegetni, így még több elkészítendő rajz vár rám, és rúg a seggembe, hogy arccal előre boruljak át komfortzónám peremén. Hjaj.

Bécsi kirándulás I. - Schlosshof

Hideget mondtak, mégis kellemes, de kissé szeles időben kezdtük a kert-bontogatást, boncolást reggel 10 környékén a narancsosdézsák közt bolyongva, tökéletesen céltalanul. Mindkét orangerie nagyon tüchtig állapotban leledzett az őszi időjárás ellenére is, és bár sosem voltam a szabályos parterek híve, istenemre, már akkor éreztem, hogy most valami elkapott a nyakamnál fogva, kicsit nehezebben kaptam miatta levegőt, és ez nemcsak a nátha szorításának volt köszönhető, hanem valami olyan felismerésnek, hogy a rengeteg mechanikai-műszaki zsákutcában valóban él valami organikus-művészi egyveleg, direktben idevágva: van értelme szétszopni az agyamat az egyetemen. Szóval képek az orangeriekről, háttérben a hajdanán nagyon modernnek és kivételesnek számító fűtőberendezéssel bíró épületekkel a dézsások teleltetésére:

Azt hiszem, valami ehhez hasonló érzés lehet a nirvánában lebegés is, csak ott nem fog senki sem sürgetni, hogy 50 perc alatt rohangálj körbe és nézz meg mindent jól:

A Meierhof sokkal intimebb, kisebb tereket takart, ligetecskékkel, virágokkal, rózsakertekkel, fűszerekkel, gyümölcsökkel, zöldségekkel. Volt szerencsém epret is enni, némi málnával. A SLC Punk című filmben volt egy jelenet, amikor a lepukkant foglaltház mocskos konyhapultján fekvő müzlisdobozféle szerkezetre azt a feliratot vésték, hogy Roach Hotel. Baromi jól elszórakoztam mind az elképzelésen, mind a jeleneten, de nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, aki profibb kivitelezéssel teremt élőhelyet a rovaroknak. Konkrétan Insektenhotel, azaz rovarhotel név alatt húztak fel téglából, fából álló kisebb építményeket, rengeteg apró réssel a beköltözők számára. A fülbemászó negyed némileg tényleg zsibbaszt.

Az elmaradhatatlan téglafalas kontraszton futó rózsaromantika olyan élőlényt rejtett, amitől aztán elállt a maradék lélegzetem is, és meggyőzött arról, hogy valóban bármi lehetséges, és a mesék, fikciók is léteznek. Legalább 10 percet szenteltem a négyszarvú kecskéknek, szerelembe estem, és téglalapforma szemükbe motyogtam, hogy ne féljenek, mert sosem fogom őket már elfelejteni, sőt, rajzokat és festményeket is áldozok majd a témának. Innen is üzenem nekik, hogy csókolnám a homlokukat, ha nem félnék tőlük annyira, és már csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy a harmadik szemük is pislogjon egyet ezen a délelőttön. A lába közti rész most nem számít.

Itt egy vizelő példány is:

Még egy kis romantika, meg árnyak, miegyéb, így a kecskék hangulatteremtése után:

Ezen kívül a kastély rendelkezik még egy 7 teraszból álló rendszerrel, ahol a kastélyhoz közelibb partereken az ember által tájra kényszerített, harmonikus rend uralkodik, broderie parterekkel (hímzéshez hasonló minták apró buxusokból, köztük többféle árnyalat téglatörmelékből, széndarabkákból és fehér márványkavicsokból), míg a kastélytól távolodva teraszonként csökken az emberi beavatkozás mértéke (látszólag), a partereket zsúfolt és színes évelők és egynyáriak helyett fák és erdőnek ható részek veszik át, ahol anno vadászatok is folytak. Egyszóval az egész nagyon mozgalmas, de nagy területen egybefogott, fényképezőgépen nehezen jön át, fotókon még annyira se, és ott állva is csak egy apró szeletke vagy a mintából. Gyönyörködésre szolgál az egész, nem mókázásra, csendes és méltóságteljes sétára, elmélkedésre, lélek-ápolásra. A fehér alacsony balusztrádos korláton túl a távoli táj és hegyek külön élmény, annyira tág, hogy hirtelen már nem tűnik olyan nagynak mellette az a terasz, és az ember egyszerűen csak boldog és hálás, amiért része lehet ebben, és szemlélheti a rendszert. Úgy árad ki abban a pillanatban a lelke az évelőágyak fölött, mint ahogy felfogja létének elhanyagolható mivoltát ebben a komplexumban. A hegyeket látva hirtelen mi magunk leszünk a kert, a terasz, a múlt századok, és a murvákat görgető hajdani ruhák csipkeszéle.

Jellegzetes méhkas formára nyírt fák, vadgesztenye aláfestéssel:

A bordó gömböcskék helyén a barokk korban is voltak díszek, bár nem pont ilyesmi:

6. teraszról készült távolabbi képek:

Felfelé, a kastély irányában, keresztben fekszik a Brunnegrotten, ami egy szűkebb, intimebb hangulatú tér Donau és March folyóistenek kútjaival. A két terasz közti fal amúgy 6 m magas, és lécrácsokra futtatott gyümölcsfák díszítik. Én konkrétan meg voltam vadulva ezekért a spalírozott fácskákért. Kétoldalt szfinxek morognak, a csigaformában végződő lépcsőkorláton álló vázák eredetijét pedig elvitték Schönbrunn kamarakertjeibe, úgyhogy ezek csak reprodukciók.

A 3. teraszra érve a Najadebrunnen vezeti a pillantást. A Naiaszok (magyarosítva) eredetileg nimfák voltak, akik a vizek-források-kutak-folyók őrzői. A vizet elhagyva testük kiszárad, ők pedig meghalnak. Kétoldalt hímzéses parterek tégladarabokkal és hasonlóval összeármánykodva, amit már fentebb is említettem. A kúp és gúlaféle alakzatok tiszafából lettek nyírva, mert nagyon aranyosan tűrik a legextrémebb szabdalásokat is, a teljes visszavágástól kezdve a formára nyírásig minden galádságot.

Végül ezzel a képpel búcsúzom, egyfajta visszapillantást adva, hogy mekkora munka áll a mostani látvány mögött, rálátásként a restauráció folyamataira. Elképesztő energia, pénz és idő, és egy hatalmas elismerés a megvalósítóknak.