Citromot darabolva vágtam szét az ujjacskám, amit most egy sárga alapon pihegő kék dinoszauruszba ültetett zsiráfos ragtapasszal fedtem le. Elég sok tanulsága volt az elmúlt heteknek, napoknak. Nevelőapám úgy érzem, megint sikeresen összefoglalta az egésznek a lényegét: A sas nem vadászik legyekre. Kiegészítésképpen pedig még: A boldogságomat nem fogom másokra bízni.
Szépnek és egyszerűnek gondolom most a lelkem, egy sima felületet látok magam előtt. Fényes, csúszós, tökéletesen elvágódik rajta a fény. Sehol egy bucka, kunhalom, vagy sérülés, és mindezt az egész felszínt képezem én. Nincs több gödröcske, nem feszegetem a komoly mélységeket, meguntam, hogy a saját káromra bontom meg újra és újra ezt a szép egybefüggő réteget. Feleslegesen nincs kedvem feltúrni a semmiért. Számomra egy év telt el, másoknak még egy hónap se. Szeretek ilyen gyorsasággal tanulni, és kitágítani az időt, hallani, ahogyan recsegnek a szövetei miközben egymásnak feszülünk.
Álmomban erkélyekről ugráltam ki, és lebegtem mindennek ellentmondva. Lefekvés előtt hatalmas durranással vágtam ki a biztosítékot és száműztem az egész emeletről az áramot. És most simogatom ezt a szimpla felületet, a kétdimenziós leképezésem, boldog vagyok, kaján vigyor ül az arcomon, és visszaszámlálok, mert most kezdődik még csak igazán ez a nap. A dinoszauruszom is mosolyog a fehérre meszelt körmeim alatt, cinkostársam lesz ő ebben a gyönyörű éjszakában...
