Ozora rajzban

Ezen a képen szeretném valahogyan megörökíteni az ozorához kapcsolódó élményeimet. Szinte lehetetlen vállalkozás, mert a harmadik dimenzióban meg van kötve némileg a kezünk, nincs annyi csodálatosan színes és gyönyörű lehetőség, mint a negyedikben, így a negyediket a harmadikban ábrázolva erős a torzulás.

Az a néhány erőteljesebb zöld, mosolygó és nevetgélő fűcsomó, a kristályok, és a fák, kékes fényben. A fejjel lefelé, gyökerükkel az ég felé mutató fákat láttam növekedni, miközben semmit sem változtattak magukon. Csodálatos szabályosság és geometria uralt mindent, fraktálszerűen imbolygó ágakkal, levelekkel. Az egész völgy attól zengett, hogy "o-zo-rá", mindenhonnan ez visszhangzott, minket pedig a hideg rázott a gyönyörűségtől, és hogy összetartozunk. Az újszülött szemével pásztáztunk mindent körbe, és mozgott bennünk a megnyitó összes dallama.

Alattam hatalmas űrt éreztem, mintha maga a föld csak egy vékony hártya lenne ami tart. Már tavalyról ismerős volt ez. Gúlaszerűen áramlik az energia lentről, a gáttól felfelé. Akkor a tűz körül éreztem ezt, miközben a fák hófehéren izzottak.

Az összes csillag kékben-pirosban-zöldben mozdult el, és hatszögletű formákba rendeződtek, mint egy mesés kristályháló a föld körül. A völgybe tartva egymás kezét fogva szökdécseltünk lefelé, Brigi haján játszott a fény, Szabi mosolygott. A fényekkel együtt ugrándoztunk, mint egy gigantikus mászókatéren, végül a tűzrakáshoz érve születtünk újjá. Brigi haja is hófehér volt, az emberek pedig könnyed árnyakként siklottak jobbra-balra, mint a színházi díszlet, amelyet oldalirányt letessékelnek a porondról, mert új jelenet következik. Egyenlőre ennyi, félkészen hagyom most ezt az utazást is, mivel a rajz is félkész. A többi színnel együtt érkezik majd a többi érzés is. 

Ludovico Einaudi szólt, miközben életem első univerzumát szilárdítottam meg akrillal. Annyira szép volt, hogy az már fájdalmat okozott, és kínzott. Van Gogh járt az eszemben, és amiről Ozorán beszéltünk. Keveseknek adatott meg az, hogy a világot a teljes valóságában láthassák, pedig nem lehetetlen.

Álom

Várromokhoz hasonlatos kövek közt sétáltunk a napon, és az egész alaprajz spirálszerűen futott körbe-körbe. Egy szobába kerültünk, ahol nem lehetett szeretkezni a hatalmas ablakok miatt, mert ha kinéztél rajtuk, kikerültél fizikailag is egy zöldellő kertbe, rengeteg fa közé.

Egy furcsa jármű közlekedett a fák közt, és a többi pokrócon fekvő párt zaklatta. Megállt mellettük, polipszerű végtagok nyúltak ki belőle, és behúzta a visítozó lányt. Majd továbbment, és ugyanígy szívott magába útjába kerülő állatokat, embereket. Meghúztuk magunkat az árnyékban, azt hittük, ha az árnyékban vagyunk, ott nem láthat minket, és csak azt érzékeli, ami a tűző napon van.

A jármű odajött hozzánk is, és elmondta, hogy ez egyszerűen így működik és elviszi azokat, akiket el kell. Megkérdezte, mikor születtem. Majd azt válaszolta, hogy ha ilyen kis fiatal vagyok, akkor előrébb teszi a nyerget.