A gilisztaeső megfogalmazódása

Előző éjjel egy furcsa szerkezettel közlekedtem álmomban, két kereke volt csupán, mégis stabilan állt, gurult alattam, és volt rajta egy pöpp ülés, amin forgolódhattam. Hosszú utakon gurultam vele végig, Duna parthoz hasonló környezetben, fűzfák között, normál fényviszonyokkal. Olyan nyugodt volt minden. Az egyik utcában a kerítésen áthajló Dicentra spectabilis-t láttam, és vissza akartam fordulni érte, hogy leszakíthassak a szívvirágból a herbáriumomba. Csendesen utazgattam álmomban.

Jelenlegi állapotomban fákat, műanyagokat, üvegeket, fémeket, bitument és aszfaltot tanulmányozok. A tanulmányaimból pedig szépen felépítem majd önmagamat is, a lehető legtartósabb és legesztétikusabb anyagokból.

“Hajlonganak a láthatatlan szélben,
sárga levelük az idő árkaira hull.”

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen leszek. Vagy azt, hogy olyan. Gyerekként csak a jelen érdekelt. Gyerekként nem ismertek, tinédzserként a belsőm kivágtam, szakítottam, majd a szervezetem tiltakozására ezekkel a darabokkal végül mégis foglalkozni kezdtem. Felemeltem őket, átszíneztem, formáztam, volt, amit kénytelen voltam kicserélni. A kinezológia foglalkozik olyasmivel, hogy a rossz emlékeket átformálja, hogy felválthassa őket valami kellemessel. Picit úgy érzem, hogy elveszett a gyerekkorom. Nem tűntek el az emlékeim, de nem bírok azonosulni a dolgokkal. Nem önmagammal, hanem az akkori énem körüli környezettel. Nem értem őket, de csak azért, hogy tökéletesen eluralkodhasson az értetlenség, hisz ők sem tudtak engem mire vélni.

Találtam néhány darabkát az akkori kislányból, de elcsomagoltam őket. Sok hasonló fordult már meg a kezemben, mert mindig is az a fajta ember voltam, aki intenzív kommunikációt folytatott a papírokon önmagával. (ha már másokkal ez sikertelen volt) Legutóbb a szemétbe kerültek ezek az aktivitások, de most megkegyelmeztem nekik. A maradéknak. Átlényegítem őket egy más érzéssé… valahogy kiadom őket magamból… átszinkronizálom őket egy festménnyé, vagy egy rajzzá… beleolvasztom a távoli égzengés hangjait, a töredékeimet, egy olyan organizmust, amely a lehető legfurcsább helyzetekben is az ég felé tör…

Fatörzs szerkezetével szétágazik, karjai párhuzamos egyenletekké válnak a földdel, és a kellemetlenkedések ármányai az égen gyülekezve földigilisztaesőt bocsátanak alá. A földigiliszták sosem hullhatnak örökké, a karokon pedig nem képesek fent akadni, a giliszta végül mindig alább kerül, lényem felülkerekedik. Majd a lehullott férgek fogják számomra nyújtani a tökéletes táptalajt ahhoz, hogy egyrészről ezáltal igába hajtsam őket, másrészről tovább érhessenek végtagjaim, szirmot bontsak.

A gyerekkoromban az volt az igazán ijesztő, hogy még közel álltam a földhöz, nem volt köztünk sokszor lényegi különbség.

Mindenki velem beszélget az éjjel

Nagyon furcsa dolgokat álmodtam, és az egész éjjel olyan érzésként maradt meg bennem, mintha folyamatosan valami hullámzó eszközön feküdnék, és vízszintes helyzetemben többször pörgetnének meg úgy, mint egy iránytűt… mintha valami szerencsétlen iránytű lennék mágnesek közelében. Túl sok ember tűnt fel álmomban, túl sok érzés, és összezavartak, mert nem értettem tisztán egyiküket sem. Régi barátok, akikkel egymásra sem néztünk, és gondosan ügyeltünk, hogy ez beszélgetés közben se változzon meg. A papám a villanykörtékről mesélt… aztán a hév képe ötlött fel, amint a lyukas padlóján kilógó kábelt húzza maga után… és valahol a sínek közt volt a konnektor, amelybe bele kellett volna akadnia… én meg valami érdekes megfigyelőként lestem, hogy létrejöhet-e ez a közösülés.

Fagylaltok jöttek elő, növények… nem is értettem az egészet… egy egyetemi előadás, amely színházzá változott félúton… félig-meddig ismerős arcok jöttek oda hozzám, hogy letegyék mellém a füzeteiket. Tudtam, hogy ott kell maradnom az előadás végéig. Majd sétálgatni kezdtem a környéken, kanyargó utak, enyhén lejtős domboldal, a két szélen fák. Nem volt hideg, kellemesen fújt a szél. Anyámmal beszéltem telefonon az öcsémről. Az agyam kaleidoszkópszerűen szóródott minden egyes pillanattal újabb darabokra szét, és állított össze valami pseudo képet, amely csak úgy tűnt, mintha valóságos lenne, azonban képtelen volt ingatag stabilitása miatt megadni a valóság kellő látszatát.

Németországban is jártam, és haza akartam jönni, de nem akartak repülőre engedni. Aztán valami buszon találtam magam félúton, ahonnan lerángattak, és beöltöztettek valami habos-babos ruhába, és belöktek a híd alatt zajló karneváli forgatagba, ahol része voltam egy színdarabnak. Fontos karakter lehettem, és ők tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy én eljövök megmutatni majd ott magam. Én pedig erről nem tudtam semmit.

A kék szín is meglepően sokszor felbukkan mostanság, mert határozottan emlékszem, hogy kékes színű ruhát fedeztem fel magamon, az előző álmaim egyikében pedig kék festékkel öntöttek le, és folyt végig rajtam mindenhol.

Hajnali 3 felé aludhattam el, bár akkor teljesen ébernek éreztem magam, tartottam is az elalvástól. Túl hangosan hallottam csicseregni a madarakat. Furcsának is találtam, de nem hittem volna, hogy az ablak nyitva van. Ma reggel láttam, hogy résnyire mégis nyitva volt. A fejem és a gondolataim is olyan tompák, mintha víz alá nyomták volna, és a közegellenállás fékezné az idegrendszerem. Előző éjjel is furcsa dolgokkal lehettem elfoglalva, mert reggelre nem volt az orromban az egyik orrpiercingem. Ilyen sem történt még eddig soha.

A mai nap úgy gondolom, hogy a mocorgásé lesz. Fel kell ragasztanom a kiszáradt növényeket A/3-as lapokra. Az izgalmak csak akkor fokozódnak majd igazán, amikor végre megszámlálom az egyedeket. Remélem, kellemes csalódásban lesz részem, és közel járok már a tavaszi részlegben elvárt 50-eshez.

A szobámra is ráfér már egy takarítás, talán az itt felhalmozódott rengeteg tárgy kiáltozik esténként folyamatosan, és azt hallom a koponyámon átszűrődve. Mindegyik beszél, és mindegyikük másról, mert mást látott, én pedig nem érezhetem magam egyszerre hirtelen mindegyikük helyzetében, és nem lehetek egyszerre mindenütt, mert létrejön ez a zavaros hullámzás. Majd talán ha már gyakorlottabb leszek, jobban tudom kezelni a helyzetet, de most egyenlőre úgy érzem, hogy egy rendrakás talán hasznomra válna.

Szimultán keringés

Egy egész világot építek fel köré. Nem véletlen. Vaskos falakat húzok papír arcaik elé, és nem csupán holmi védelmi funkció betöltése gyanánt, hanem ezzel is elősegítve a helyes látószög beállítását-építését mások retináiban. Bármit is kínálsz magadból, azáltal sebezhetővé válsz te magad is, és éppen ez benne a szép. Talán a rajz is továbbfejlődik, szinteket ugrál, attól függően, hogy hány cinikus szempár és szótagszám ütődik a vonalainak. Mint egy valóságos túlélő, aki büszkén mondhatja majd el magáról, hogy szembe mert nézni azokkal az értetlen gyilok-tekintetekkel.

Ezekkel a felállított párhuzamos világ-képekkel könnyítem meg a létezésüket. Ezek a falak nem egészen olyanok, mint a telek- és területhatárolóként funkcionáló terméskő és tégla alapanyagú társaik, hanem sokkalta rugalmasabbak, afféle burkot alkotó élő sejtekből felépülő áttetsző, ám mégis vastag hártyák. A vastagsága nem tompít, nem mossa össze a színeket a vonalakkal, csak fertilizál egy kicsit, hisz a különleges életformákat óvni kell. Ez képezi a rajzaim immunrendszerét.

Az értelmezésük egyetlen lehetséges módszere a saját burkod felnyitásában rejlik. Ha megengeded, hogy a tekintetük szabadon áramolhasson a vénáidban, ők is feltárják kétdimenziós testüket.