Eső után

Tegnap este óta már minden jobb. Felszakadt az undor is, és megint sikerült elfogadnom, hogy apám a puszta önző vegetálásán kívül másra nem figyel, az arcán lévő mosoly pedig, vagy a néha előbukkanó kedves szavak mind eszköz arra, hogy elérje, amit akar, a figyelmet. Az idilli állapot az, amikor az ember semmit sem tud róla.

Hajnali 1 felé előkotortam egy régebbi önarcképem, amelyre mesés jövő várhatott volna mindenféle variációkkal, de jelen állapotában nem a legszebb, és nem is a legesztétikusabb rajzaim egyikének ígérkezik, csupán egy személyes dühkitörésnek, állapotjelentésnek. A szürke koponyából előbukkanó narancssárga csövek a szintén szürke méhbe vezetnek, kékes orchideagyökerekkel fonva át a kaptárszerű petefészkeket.

A lap minősége nem is engedett meg komolyabb kivitelezést, mert szétjön a vastagabb rétegektől. Elszürkül rajta a haloványabb árnyalatú vízfesték, ahol pedig megőrzi a színét, ott is csúnyán szárad meg. Igazi nosztalgiarajz, mert már nem használom ezt a fajta műszaki lapot. Megéri megvenni a drágábbik, művészellátós alapanyagot, sokkal több réteget visel el magán, így több színt tudok használni tónusozás közben. Ezzel a képpel aztán be is fejezem lassan a régről maradt, de megmentelek projectet, mert hozzáérni sem akarok több ilyen silány papírlaphoz, nemhogy 15 órákat dolgozni felette.

De nincs kedvem még egyszer egyedül aludni, mert tiszta téboly és paranoia leszek, meg kellett várnom, míg kivilágosodik az ég, mert összenyomott a magány meg a szoba is, és csak szűk pályákon tudtam mozogni az íróasztalom és a földön fekvő rajztáblám között. Egyre nedvesebbé vált az oldalam, ahogyan a pizsamának kikiáltott szürke póló szívni kezdte magába a festékes ecsetet, amit már megszokásból odatörölgettem. Próbálok kevés zajt okozni, mert félek, hogy egy hangosabb zörejre egy még hangosabb csörömpölés lenne a válasz, és én most nem akarom, hogy észrevegyenek, így is elég, amikor azt érzem, hogy teljes intenzitással bámulják a hátam az üres szobában.

Nyugtalan

Nem szoktam önmagamtól extázist kapni, és sosem vagyok megelégedve a rajzaimmal sem, úgyhogy ezt a mai adrenalinlöketet, amit a legújabb rajzomtól kaptam, egészen kivételessé nyilvánítom. Feloldódtam ebben a nyugtalan boldogságban, orgazmusban, s bár levegő után kapkodok, a vibrálás vált kiegyensúlyozott békességemé. Nem tudom, hogy miért pont az a bal sarok, vagy éppen a rajta ábrázolt szerzetes, de az ezidáig nyomasztó felvetéseim eltűntek.

Ahogyan a szerzetesem karjából kiálló lábfejhez hozzátapadtak az első fűszálak, elhittem, hogy van értelme az ábrázolásnak. Egyszerűen annyira gyönyörű, hogy legszívesebben elsírnám magam, és mindeközben a keserűség csordogált végig a nyelőcsövem mentén, annyira hiányzik. Nagyon pici vagyok, elenyésző a szobában, szédítően magasnak tűnik a forgószékemen ülni. Szédülök és belül sajog, de még mindig nem elég. Ütöm tovább a vasat, szanaszéjjel csipkézem a lelkemet, és a parkettára hull az összes hófehér negatív. Nem bírok felállni, és nem bírok találkozni, pedig minden vágyamat ez képezi. Szétfeszülök, mert nem bírok magamban oldódni.

Rajzolni jó volt, ráfesteni még jobb, pedig csak az elkeseredett semmittevés rángatta a karomat. Érzem, hogy történt valami, de a kezemben lévő eszközzel csak fehér pontokat zavarhatok a festékfűszálak közé. Ugyanúgy hajtottam le a fejem, mint az a szerzetes, és hagyom, hogy Krishna talpát a homlokomra nyomja. Jobb ma így, egyedül, mert akaratlanul is üvöltenék, ha bárki is hozzám akarna érni. Egyre gyorsabban pislognak a térden nyíló szemek, és a mellkasom közepe örvénnyé válva öklendezi magába az elszáradt árvácskafejeket.

Aztán bezárul, vastag barna fonallal varrom össze, és minden elcsendesedik, és akkor megkezdődhet a Piknik is Krishnával és az Ő árvácskáival. Remélem egyértelmű, hogy Krishna nincs rajta a képen, ám egyidejűleg mégis, minden vonalkában. Az ég sárga, minden hajlik, mászik, érzem a délutánt.

Testérzékelés

Túl egyenesen és mereven haladt lefelé a forma, de aztán csak megtörtem. Az epicentrumba beleszilárdultak az árvácskák szirmain megkeményedett bársony-szőröcskék, olyasfélék, mint amelyek a nyakacskából kiálló pilleszárnyak felületein is hajlonganak. Szemtelenül összefogdoshatom, hisz az a pillangó már úgysem fog elszállni sehová. Viszont az árvácskáimat, amelyeket hónapokkal ezelőtt még Szabival szedegettünk a sötétben, kihalt parkokban, senki sem érintheti, mert az általa javasolt fólia feküdt végig az egészen. A többezerforintos, narancsos árnyalatú rotring vonalzómmal tuszkoltam kifelé a maradék lélek-levegő-buborékocskákat a fólia alól, még a fejem is belefájdult.

A laminált hátteret még össze kell illesztenem a rajzolt felülettel, és befejezni azt a magában kuporgó Krishna-hívőt. Tegnap este képtelen voltam elaludni a fülembe dugott hatalmas, foszforeszkáló spirál-tágítótól, mert a lepedő egyenesen a szemembe verte vissza a fényét. Hiába mondtam volna neki bármit is, így az asztalra száműztem. Ő is fel volt még töltődve, ahogyan én is az esti majd' egy órás sétától.

Ma reggel is sétáltunk, de már a szikrázó napsütésben, így megtaláltam azokat a szilvafákat is, amelyeket előző este a sötétség eltakart előlem. Röviden ezek ötlöttek fel bennem.

Visszahúzódás

A hétvégi chill out után most ismét a székemre fektetett rajztáblával nézek farkasszemet. Egy ruhakupacot sem tettem arrébb, csak a kiürült joghurttal gazdagodott a repertoár. Sosem voltam még ennyire gondban saját ihletésű rajzzal, gondolok ezalatt az A/2-es méretű, színesceruzás formátumúakra. Történt már kisebb-nagyobb fennakadás, de hosszú és tartós csömör eddig még nem fenyegetett, csak kitartóan kellett a munkára koncentrálni és mindig szétfolyt a végén rajta valami egységes nyugalom, mint a hajlakk, amivel tartósítom őket. De most nem. Megdöglött. Érzem a szagát is.

Nem hagytak szabadulni a kétoldalt gubbasztó szerzetesek alakjai, mert beleszerettem a vonalakba. A maori mintás arc is pont ott bújt elő, ahová terveztem, de a háttér valahogy meghazudtolta önmagát. Sosem vettem még kézbe ollót azért, hogy montázzsá avanzsáljak egy ceruzával készült képet, ráadásul újságok helyett saját rajzokkal telítve a lyukakat. Kerülgetem csak ezt a forró pontot a szobában, holott könnyen megszabadulhatnék tőle. 

Kisgyermek sem volt még soha így a kezeim közt, és erősen kapaszkodtam a magam véleményébe a családalapítást illetően, már csak önnön steril közegem miatt is. Mert az én helyzetemben megszabadulni ettől az egésztől szintén egyszerűbb lenne. Elfelejteni a témát, bezárni mélyre és eltüntetni a kulcsot, majd egy duplagondollal afféle Orwell-i regény módjára átalakítani az emlékeket a sosem létező kulcsról és lehetőségről. A napokban botlottam Frida egyik rajzába (lentebb mellékelve), amit eddig még nem láttam, de most nagyon is szívhez szólt, mert valahol megint belecsaphatunk egymás tenyerébe. 

Ez a kis Tündérke valamit nagyon mélyen felszakított, amit sosem vettem számításba, mert úgy gondoltam, hogy nincs. A lényeg, hogy ebben biztos voltam, és nálam ez tényleg mély jelentéstartalommal bír. Tévedtem. Talán csak valami kósza és butuska ösztön, talán annál több, de megint néhány árnyalattal több lett a világ, és az alvó csöppség teljes könnyedséggel rombolt földig minden hibás elképzelést, menekülő kiskaput. Bár a rajz is bemutatott nekem, úgy döntöttem, hogy a nehezebb utat választom, és kitartok mellette egészen addig, amíg egy kicsi alakítható is van benne. Csak egy csöpp, ami még nem pusztult el. Élvezem most az újdonságot, hisz izgalmassá teszi az ingovány, és a totálisan zéró garancia. A beleölt órák bármikor a falnak csapódhatnak, szétloccsanva és beterítve undorító levükkel.

Földön fekve, a kavicsokkal egy szinten, megsemmisülten, de a legnagyobb hálával, amiért nem kell állandóan a legéberebbnek, vagy legokosabbnak lennem, és sziesztáimon terelgetik helyettem is utamat.

Annácska:

 Frida... talán előttem is szűkössé váltak a lehetőségek... régen, gyermekkoromban a boltban sem kaphattam meg mind a két cukorkát... muszáj volt választanom. Azt hiszem, lesz még miről beszélgetnünk, és akad majd még miről rajzolnom, bárhogyan is alakuljon, szóval pár év múlva itt tali. Sokféleképpen lehet maradandót alkotni.

Végtagok, de mindegyik máshol - újságcikk

Az interjú maradékaként. Újak = ujjak. Viszont a meglepetés erejével hatott, mert én is csak az újságban látva értesültem az odakerülésemről.

Paramatman

Folytatom az ezeréves rajzok befejezését, a technikai ceruzavázak hússal és élettel történő befedését. Nagyon sok a kék körülöttem, öltözködésben szintúgy, biztosan a fejemet egyensúlyozom vele. Mindenkiben ott van az a bizonyos Felsőlélek, vagy más néven Paramatman. "Van egy látható és egy láthatatlan identitásom, és kapcsolatban vagyok a Forrással, ami fenntartja ezeket az identitásaimat. India ősi bölcsessége az individuális lényt Atmannak, vagy Dzsivatmannak nevezi, a kozmikus lényt és tudatosságot Paramatmannak. Nevezhetjük individuális Selfnek és Kozmikus Selfnek is."

Ismét szembe kell néznem egy részleges egyedülléttel, hisz az, akit szeretek, elmegy. Mennék én is, ha nem lennék a feltételek, és kötelezettségek által röghöz kötve, de egyenlőre még próbálok az elvártaknak megfelelően viselkedni. Azt a két évet hiába is rágom, emésztem, hosszú idő, és nagy feladat. A rajzolásba temetkezés egyenlőre működőképes, mert lefoglal és elterel. Az első spirál akkor került a fülembe, amikor nagyon fájt belül, és a külső felületen lévő fájdalmas lüktetés enyhítette a belsőt. Ahogy a másik fülemmel matattam, mászott azon keresztül és harapott meg ez a hír. Most ezzel már valaminek be kell fejeződnie, mert nincs több fülem, amit kitágíthatnék, és a dolgok sem teljesen így működnek, hiába válok szimmetrikussá.

Nem is bánom, hogy a rajz afféle magányos dolog, mert nem is tudok mit mondani másoknak. Azon kívül, hogy ragaszkodom hozzá, és természetesen kitartunk egymás mellett mindenféle kaján vigyorok ellenére is, nem tudom mi lesz, és ez most szörnyen zavar, rég nem bántott ilyesmi ennyire.

Összekapaszkodik a szervezetem, saját magába markolva, görcsösen összerándulva, várva a kötelezően előkészített újat.

"A Legfelsőbb Igazság kívül és belül is létezik minden élőlényben, mozgóban és mozdulatlanban egyaránt. Ő megfoghatatlan, ezért az anyagi érzékek számára láthatatlan és megismerhetetlen. Bár nagyon-nagyon távol van, mégis közel van mindenkihez." B.G. 13.16."