Klimt morgatása

Még egy nap és vége. Már alig vannak kint levelek a fákon, és ezt az űrt is csak az energiaitalszag tölti ki. Elcsípek néhány mondatot a katasztrófavédelmi szirénák morgatásáról, meg a grundokról, miközben neonsárga kijelölőbe fulladnak az utcák. Megölöm az összes közterületet. Azután ők ölnek meg engem.

Klimt életéről néztem filmet, és egészen megszerettem a karakterét. A róla olvasott  információk alapján valahogy ilyennek képzeltem, mint ember, de kevésbé nőcsábásznak. A szanaszéjjel repkedő skiccek voltak előttem, amelyekre a macskái vizelnek. "Olyan sikere van, amely jelen pillanatban leginkább a kudarchoz hasonlít." Hasonlóképpen szoktam ezeket megélni. Kudarcnak látom azt is, ami a közelében nincs annak, utána pedig közönyösen reagálok már a jó hírre, de azt már nem ünneplem meg különösebben, mert addigra kifárasztottam saját magamat is a rossz gondolatok által szervezett kis futóversenyemen. Ha nem sikerül legyőznöm őket, akkor az összes értékemet ennek a kudarcnak feleltetem meg, és egy utolsó földönfutó senkiként veszek el. Mint az a csiga, amit hazafelé láttunk, és a házfalra mászott felfelé. Másképpen kellene az égbe jutnunk.

Szinte hangosan feljajdultam, amikor megláttam a háttérben Franz Xaver Messerschmidt karakterfejeiből egyet. A szobrász a mendemondák szerint az 1770-es évektől kezdve pszichotikusnak minősül, paranoid skizofrén és innentől kezdve gyártja a későbbiekben "karakterfejek" cím alatt futó grimaszoló portrékat."Az eredetileg száz darabosra tervezett, az emberi típusokat bemutató sorozatból halála után hatvankilencet találtak meg műhelyében. (...) A kutatás a kortársak leírásai alapján feltételezi, hogy ~ portréi valójában önarcképek, s a művész a grimaszoló arckifejezéseknek mágikus erőt tulajdonított. A test és a lélek reakciói közötti összefüggéseket valló nézeteknek megfelelően úgy gondolta, hogy ezek segítségével tudja majd távol tartani az őt üldöző szellemeket, így például a rá irigykedő „arány szellemét”. " (http://artportal.hu/lexikon/klasszikusok/messerschmidt--franz-xaver)

A Belvedereben sétálva láttam először a szobrait, ahol kör alakban voltak elhelyezve egy kör alaprajzú szobában. Keringtél velük szemmagasságban, váltakoztak a torz fintorok. Először az ember megszeppen, ledöbben, azt hiszi, valami nagyon új, kortárs és szándékosan érthetetlen. Aztán ránéz a dátumra, még zavartabbá válik a helyzet, mert rájön, hogy ez őszinte, régi és nem valami modern szenzációhajhász polgárpukkasztás. Idegen és ijesztő, de minél tovább nézi, annál ismerősebbek, és közelebbiek. Mint amikor ráfókuszálsz valamilyen tárgyra. Eszedbe jut hirtelen egy emlék, egy érzés, ránézel egy grimaszra, és összekapcsolod a saját grimaszoddal, mert valamikor vágtál már te is hasonló képet, vagy gondolatban, vagy fizikailag is. Azért olyan csúnyák ezek a karakterfejek, mert túlságosan emberiek, és az emberek is pont ilyen rondák, amikor megfeledkeznek magukról.

Forrás: http://images3.cinema.de/imedia/2682/1902682,MqveFMRzikFV7Hc_8n63Uc1ipmVb1vLp9msrFhS3XaEtcAt
+Fsvlg6ONLfyZMTzjSXWrTFvr7eQHr2OVvq3ulg==.jpg

Franz Xaver Messerschmidt: A csőrös
Forrás: http://www.delarte.com/Beak2P6018588.jpg

Kankalinsárga kankalinok nélkül

Mondogatjuk, mondogatjuk, aztán az összes kimondott dolog fogja magát, finoman felemelkedik, és felhőként kezd el körülöttünk keringeni. Úúú, létrehoztuk vele saját kis légkörünket, ahonnan néha kiválik valami öklömnyi darab, és a képünkbe csapódik, mint egy kerge és hangyás meteor, de ezt más nem látja és nem érzi. Sárga. Valahogy sárgának érzem ezt az egészet. Kankalinsárga kankalinok nélkül.

"Megint kinéztem az ablakon, és valahol a kékből vörösre váltó kereszt közelében megláttam egy feliratot: MOTEL. Ott a testek finomabb összehangoltságban fekszenek egymás mellett. Azaz basznak."

És így illesztek kapkodva hajókat a városi tájba, ha szépen megkérnek rá. (ezért a homályos, befejezetlen pontatlanság)

Ezekből születik az apokalipszis minden egyes másodpercben:

BÉNASÁG, TÉRKŐSÉG, HULLÁMTÉRKÖVEK VAGYUNK

Az utóbbi pár napban módszeresen sok mindent kiirtottam magamból. Azért vagyunk olyan bénák, mert mindig ugyanazoktól a mumusoktól rettegünk, akik ugyanazokat az arcokat öltik, és annyira nem létezik az egészből semmi. Ugyanazokat a hullámokat futjuk végig újra, meg újra egyre vastagítva csak a vonalakat, egészen addig, amíg át nem lyukad ez a nyavalyás papírvilág. (HULLÁMTÉRKŐ ALAKJÁT FIGYELEM AHOGYAN TAPOSOM, Ó HOGY HULLÁMZIK A SZÉLE, FOLYAMATOSAN ÉS ABBA NEM HAGYNÁ A KIS ROHADÉK. UNALMASAN HULLÁMZÓ és bosszantó!) Be nem látnánk azokat az ismétlődéseket, amelyek szétkoptattak és kilyukasztottak már bennünket is. Felvesszük szépen ennek a vonalnak a mintáját, és szorgosan basszuk el vele az életünket. Inkább firkálnánk össze mindent, magunkat is, és lennénk nagyon rondák. Elismerve rondaságunkat, nem elrejtve egy szabályban.

Ezt a verset már hamarabb ide szerettem volna másolni, mert ajándékba kaptam, és meghatódtam rajta. Hatódjatok meg ti is.

Charles Bukowski:

a furcsák közt a legjobbak

ritkán látni őket

mert ahol tömeg van

ők ott

nincsenek.

a furcsa figurák, akik

kevesen vannak

de tőlük származik

az a kevés

jó festmény

az a kevés

jó szimfónia

az a kevés jó könyv

és egyéb mű.

a furcsák közt

a legjobbaktól

pedig talán

semmi.

ők

a saját maguk

festményei

a saját maguk

könyvei

a saját maguk

zenéje

a saját maguk

műve.

néha látni

vélem őket –

mondjuk

egy öregemberben

aki sajátos

testtartással

egy padon ül

vagy

az ellenkező irányban

haladó autóban

egy arcban

vagy

egy bolti eladófiú

vagy -lány

mozdulatában

ahogy a megvásárolt

árut pakolja

a szupermarketben

egy zacskóba.

vagy néha

olyasvalakiben

akivel

egy ideje

együtt élek –

amikor elkapok

a tekintetében

egy olyan villanást

amit azelőtt

sosem

láttam.

néha

hirtelen

tudatosul bennem

a létük

amikor felmerül

egy emlékkép

hónapokkal

vagy évekkel

azután

hogy elmentek.

emlékszem

egy ilyen

illetőre –

20 év körüli volt

és reggel 10-kor részeg

és egy repedt

New Orleans-i

tükörbe

bámult

ábrándozott

a világ falaival

szemközt.

mivé

lettem?

Viszlát valóság, helló ZSELATIN

Hajnalban mosolygás meg egy telefon. Azért szeretem az ágyam az új helyen, mert ébredéskor így sosem tudom, hol vagyok. Így is nehéz volt visszaállni a saját ágyikóm rezgéseire, ozora után az első itthon töltött estémen felriadtam, csapkodtam és rugdostam a falat, és nem értettem, miért ilyen kemény a sátor oldala, majd beszélni kezdtem, mert természetesnek vettem, hogy mellettem fekszenek, ijesztőek voltak a merev és egyenes vonalak.

A rajz most megint gyengéden megsimogatta a lelkem, de előtte megölt, és kínozva vonszoltam csak magam tanácstalanul. Elcsitulni az esőben, és a bérletem hiányával. Szobafogság. Pár nap, és indulás vissza megtisztulni mindentől, de addig a feszült várakozás, és vibrálás.

Kézzelfoghatóan magamba markolok, miközben más kezét fogom meg, és ennek a tömény verziója zúdult rám ozorán is. A levegőben volt minden szerencsétlenségem, szemétségem, szeretetem, mint egy sűrű zselatinmassza, amitől bedugul az orrom, ha beszívom. Kicsit ijesztő, hogy még mindig a légutamban van az egész és kifejezetten a fejemben dől csak el, hogy kapok-e levegőt vagy sem. Lassan bontja le a szervezetem, fogyasztom, analizálom.

A Krisna-völgyi közegben ez gyorsabban erjedt, így jutott némi tiszta oxigén is az agyacskámba, de érdemes-e kitakarítani magadat magadból? Megmosni a vizet, vagy sterilizálni a mocskot, amivel elveszíti az egész a lényegét? Egyedül sétálok és beszélek, számokat, távolságokat, lombátmérőket sorolok a mérőszalag aljára tapadt bébi-meztelencsiga-hadnak. Szónoklatot tartok a valóságosnak tartott világ valószerűtlenségéről.

Mert mi létezik? A sötétség hajnali 4:00-kor, útban a templom felé. A körbeadott rózsa illata, a több, mint 2 órás közös táncolás, fáradtság, és a japa-zsákban összetekeredett japa-lánc. A 108 szem. Ennyi. Semmi más. Az internet, láthatatlan emberi kapcsolatok, szövevények, meg sem történt drámák, egyetem, elvárások, szakítsuk szét egymást és zabáljuk ki a belsejét, mert csak ember... mind kiüresedtek és értelmüket vesztették, ahogy a térköves út szegélyén gyalogoltam napi másfél órákat ide-oda.

Szóval vissza abba az idilli pillanatba, amikor bámultam a sátor szürke oldalát, és nem éreztem semmit. Ijedten és mégis kitörő lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy létezik ilyesmi. Ki lehet törölni dolgokat pár óra leforgása alatt. Egyet bever és fordítva látod a világnézetedet. Üres mellkas, csillámlóra pucolt bordák, tiszta lépések. De rég volt már ez is. Most mással mázoltam össze. "tiszta. tiszta, mint a hó, amit összeszartál."

Kékes emberölős

Ostobán bámulom a feltépett parkettákat. A sikolyokra mindig felkapom a fejem, nem bírom megszokni, pedig minden egyes szám elején újra felhangzanak. Ha fáj a bokám, akkor rágyalogolok még vagy 20 kilométert, és elmegyek bulizni is. Aztán hülye vigyorral lépkedek a csonkokon, néha a cipőre sandítva, hogy kívülről, vagy belülről érkezett-e a támadás, de a cipő ép. Minden transzformáció szellemi szinten történik. Az agyam és én magam vagyok a támadás. Fizikailag bontom magam, és ha nem tudom eldönteni, hogy merre, akkor mindig a lábam az első, ami felmondja a szolgálatot. A menekülés segédeszköze a béna, kopott csontokkal.

Sétálunk a temető mellett, ütemesen hadonászva a zenére. Az előbb még itt voltunk, és most meg már ott vagyunk. A nagy rácsodálkozások pillanata ez.
- Nézd, milyen hosszú a hajam!
- Nem, inkább az út az.

Először öltem meg álmomban valakit. Kaptam egy csúnya, fakó kék papucsot a portán, és azt mondták, hogy ezt valami halott rokontól szerezték, vigyázzak rá, fel kellett érte bontani a koporsót. Valami múzeumba léptem be, de festmények és képek helyett az érkezőkről készítettek fényképeket, ami nagyon bosszantott. Leültem én is egy asztalhoz, és grimaszoltam a portrén. Egy nő jött oda, akivel minden ok nélkül összeverekedtem, és csak az a feszítő izgalom volt a mellkasomban, az érzés, hogy addig kell ütnöm, amíg csak bírom, különben ő fog bántani engem. Az asztalokon és a falakon egyre szaporodtak az apró, élénkvörös foltok, ahogy a fejét odavágtam.

Tegnap este is ment a harc, csak ott egy részeg és szakadt nő volt, és undorodtam hozzáérni. Aztán szarba léptem a murvában botladozva, és senki rohadtul nem értett semmit sem. Bele fogok sétálni az esőbe. A rajz sem fog tudni sokáig itt tartani.

Addig is egy kellemes emlék... ahogy feküdtünk a parton egymás mellett, 5-6 órán keresztül, és a személyiség ezerarcúságáról beszélgettünk, aztán egy halott szitakötőt adogattunk egymásnak. Nem éreztem, hogy múlna az idő. Azon a betontömböm fekve végtelen és nyugodt volt minden. Csak a hangya erőszakolta a szitakötőtetemet. Mosolyogtunk a bennük lakozó szörnyetegekre, mert tudtuk, hogy azok sosem bántanák egymást. Az enyém jelenleg ott maradt egy bárszéken ülve, és morog ezzel a beszakadt állú kisherceggel. A homlokunkra ragasztottuk, hogy: "bazdmeg".

A K A R A L Á B É K R Ó L

Ozorán eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok beszélni. Lebontottam a nyelvtant, a kapcsolatokat, magamat, szépen lassan végigcsobogtam néhány vénámon, lepacsizva a mellettem úszó hemoglobinokkal, és annyira nevetségesen egyszerűnek és semmilyennek tűnt az egész, magától működő rendszernek, hogy tudtam, nincs értelme ezt megfogalmazni, vagy kifejezni, megy magától nélkülem és a szavaim nélkül is.

Megy minden magától.

Azóta csak beszélek. Újra megnevezem magamat, a helyet, ahol éppen vagyok, és feszülök olyan dolgokon, amelyeket nem tudok irányítani, csak szeretném azt hinni, hogy összeturkálhatom, és számít a kezem nyoma.Talán sosem fogok továbblépni erről a szintről, mert mindig erősebb lesz a kényszer, hogy a belém zúduló megfigyeléseket elmeséljem a fűrészporos tapétámnak. És nektek, mert ti vagytok a falaim és a korlátaim.

Ezért most megmagyarázom a karalábékat is. A szervezetből nőnek ki, pulzálnak, ugyanazon helyen szívva és küldve az energiát. Felfuvalkodott tartalékok, melyek a levegőbe emelik a reménytelenséget, hogy a magaslati levegőn kitisztuljon a fejed. Ám addigra a felemelkedés már felemésztett, és a talajt elveszítve ugyanolyan szerencsétlen leszel, mint Az ember tragédiájában az űrben tévelygő Ádám. Ott fent, sápadt képpel szellőztetjük aztán az eleganciánkat, egészen addig, míg a pudvás és csoffadt zöldségeinkkel és testünkkel együtt vissza nem zuhanunk a helyünkre.

"Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen."

Goya kísértetei

Filmvetítés a Púderben, kint üvöltő hideg, bent meleg árnyalatokban úszik a tömeg. Sapkákat és kabátokat dobálunk végig a székeken, és végigdobogunk még néhányszor a pincébe vezető lépcsősoron. Goyáról eddig mindig a sötét hangulatú, torz vigyorú rézkarcai ugrottak be, de sosem foglalkoztam komolyabban vele, vagy környezetével. Remek alkalom volt, hogy tágítsam ismereteimet, és jobban megérthessem azokat az idegen alakokat, hogy majd hetekkel később az írók boltjában hangosan örüljek iszonyatosan magamnak és mutogassak boldogan a festményeit tartalmazó albumot lapozgatva, mert már ismerősek az érzések, az a mag, amelyre az egész épült. Az előttem ülő két izgó-mozgó nagyszerelmes szerencsére hamar lelépett, így csodálatos rálátásom nyílt a vetítőre. Émelyítő pacsuliszag, amit tökéletes összhangba hoztam Lorenzo baráttal. Legjobb szereplő és legérdekesebb karakter.

Forrás: http://www.stellanonline.com/goya3x.jpg

Forrás: http://www.relewis.com/img/goya-aquellos.jpg

Búgó orrhangján visszafogottan beszél, de mindig azt érezzük, hogy jóval több van mögötte, ez az ember belül számtalanszor felrobbanhatott már, rendeződött át újra és újra a lelke más alakzatokban. A szakadék minden pontját bejárta, a végletekig kilendült, egészen a lefejezéséig. A leszűrt tanulság az, hogy csak porszemként maradhatunk emberek, mert a magasban, ahonnan sokan láthatnak, már túl erős a szél, és nagyobbak a kilengések is. Szép dolog lenne megváltani a világot, de sosem fog ez annyival működni, hogy ráhúzunk egy egységes lepedőt, aztán rá is fekszünk, ti meg tartsatok meg ameddig és ahogyan bírtok.
Goya számomra példakép-alapanyag, amiért végigdokumentálta korszakát, és a körülötte hemzsegő kísérteteket, láthatóvá téve az igazi arcunkat. Emberekként émelyítően sűrűn rétegződünk, zsúfolódunk egymásra, és párhuzamos világképeinkkel vagdaljuk egymást darabokra. Steril zacskókban ücsörgünk elválasztva, és kívülről egymáséit bökdössük. Belülről látunk egy elmosódott képet, és haloványan érzünk valami olyasmit is, hogy bántani akarnak, vagy rossz ez nekünk. Goya a siketségével zárta magára végleg a zacskója szájának nyílását.

forrás:http://www.sharewallpapers.org/d/399062-2/2007+Goyas+Ghost+002.jpg

Olyan jól éreztem magam, és annyi energiát szabadított el bennem, hogy az fizikailag fájt, mintha valami nagyon édes, geil bűnt követtem volna el éppen, de még a paradicsomból nem űztek volna ki, mert nem találtak meg, ezért megvilágosodva rohangálok és őrjöngök tovább. Szétáradt bennem mindenféle jóság, és vitte volna az egészet tovább, de csak magamat vihettem haza utána a hideg éjszakában, lelkesen szónokolva, hadonászva, amiért értékekkel töltöttek fel közvetlenül. Világított a mellkasom, a fény a bordáimnak ütközött, ettől bizseregtem.

púderes cappuccino