Sárga szilva, kék lótusz és fürtösparadicsom

Elkészült egy igen idősnek mondható festményem, amelyen utoljára tavaly augusztus-szeptember környékén dolgozgattam. Most a kedves Fürtösparadicsom elnevezésre hallgató teremtményem egésszé lett, és magába foglalta, olvasztotta jelenlegi gondolataimat, hangulatomat. Mindig nehéz egy idősödő féligkész képpel bánni, hisz nem elég, hogy a rajzi tudásod fejlődése kontrasztot generálhat a képen, még ki is kell engesztelned a szerencsétlent, amiért ilyen soká hanyagoltad. Szabályszerűen újra össze kell vele barátkoznod.

Tegnap egy padlásszobában görnyedve hajoltam egészen közel az arcához, néztem a szemeibe, és vártam a pillanatot, amikor megengedi, hogy hozzáérhessek. Ha nem hajlandó az együttműködésre, az katasztrofális következményekkel járhat a végkimenetel szempontjából. Közös nevezőre kell jutnunk, el kell érnem, hogy újra megbízzon bennem, és átengedje magát a kezeimnek, és a gondolataimnak, amelyek újraformálják majd.

Jelenleg a sárga szilvám magjait szétszórva a szobámban szemközt helyezkedek el az ominózus festményemmel. Boldog vagyok vele együtt, és felettébb örülök annak, hogy nem hallgattam az egy évvel ezelőtti önmagamra, amely akkoriban felhúzigálta a fehér vászonra grafittal a vázlatait. A festmény időközben megváltozott, és újat kívánt. Pont emiatt féltem is hozzáérni, mert még nem voltam tisztában az átszabás mikéntjével.

Mindeközben egy új alkotás is születni látszik, a Nymphaea Caerulea teának pedig emléket állítok majd a keserves küzdelmünk tiszteletére. Az új kép papíron terjeszkedik, lábujj-szárnyakat növeszt, és kézfejeivel emberi fejeket formáz. A fürtösparadicsom korszak méltó utóda. Háttere még labilis, nem tudom, minek támaszthatnám neki őket, hogy biztosan álldogálhassanak szín-tagjaikkal.

Egy más látószögből

Kellemesen szédelgek, fekszem, és figyelem, ahogyan hűl le körülöttem a hőmérséklet. Nem, felállni, megmozdulni nem fogok. Ahhoz már túl hideg van, és fáznék. Fáznának a gondolataim is. Túl két zárthelyin, épp a homályukból pisogok a következőre. Holnap reggel 8-kor megmérettetem magam geodéziából is. Még nem tudok szögeket számolni, irritálnak az irányok, és berregek a számológéptől, de mivel holnap kénytelen leszek odapiszkítani valamit a lapomra, így lassan ötletek után nézek, hogy mivel tegyem.

Pici vagyok és a szoba felületén vízszintes folyamban folydogálok szerteszéjjel, beleakadva a szőnyeg bolyhaiba, és mindazokba a szöszökbe, amelyeket lehetetlenség onnan kiporszívózni. A gerincem többfelé ágazik, és tekeregve nyúlik el több irányba, megérintve ezzel a falat. A végtagjaim mozdulatlanok. A kézfejem a szőnyegen fekszik. A többi részem nem tudom, hova mászott.

Sosem szoktam érezni a testem körvonalait. Csakis akkor, azon kivételes esetben, amikor direkt erre terelem a figyelmemet. Olyankor visszaparancsolom magam a kereteim közé. Talán ezért is vesznek észre az emberek, mert lebegek és szétúszkálok folyamatosan, és talán ilyenkor véletlenül hozzájuk is érek, vagy megbököm őket valamely érzékeny pontjuknál.

Annyira képlékenyek vagyunk szellemileg, és olyannyira nem veszünk erről tudomást. Minden apró kapcsolat, kommunikáció, és általuk gerjesztett érzés hatással van erre az alakunkra, és mi mégsem törődünk vele, mert nem láthatjuk. Pedig ennek is lehet mell vagy derékbősége, és lehetséges, hogy épp az anorexia nervosa fogyasztotta, tépte darabokra, csak nem az éhségből táplálkozik, hanem a közömbösségből, a csendből, a ki nem mondott dolgokból. Elvégre azok is, bár nem halljuk őket, ott lebegnek. Gondolatban megszülettek, léteznek, tehát azon a síkon szabad utat is kapnak és zabálják a mi darabkáinkat.

Talán ha lerajzolom ezt, restaurálom az állapotokat, megörökítem… esetleg vissza is fordítom az eseményeket. Azt hiszem most rájöttem arra, hogy pont a ceruzámmal fogom tudni helyreilleszteni a roncsolt résszeket. Ha sokáig tekergek az emberek közt, megesik, hogy sérülök itt-ott. Talán így visszakaphatom az elvesztett darabkáimat is.

Maga a daganat is a szövetképzést módosítja irreálisan, ám a szervezet ilyesfajta próbálkozása nem lehet megoldás az elvesztett részek pótlására, sem az újak létrehozására. Az csupán valami álvikarizmus. Szellemi síkon azonban létrejöhetnek az új “szervek, végtagok” mindez a saját tudatodból leválva, hisz annak korlátai végtelenek, anyagfelhasználása úgyszintén.

A két kezemmel vagyok képes újrateremteni, és létrehozni tudatom új formáját. Ha bántanak, új karok születnek, amelyek majd megvédhetnek, ha egyedül vagyok, új arcot teremthetek a sajátom mellé. És mivel semmi sem tart örökké, így ezek a pszeudo-szervek is elszáradnak és lepotyognak, amint bevégezték küldetésüket, vagy eljött az az idő, amikor nincs már rá többé szükségünk.

Még valami: Negatív lett az MRI-eredményem! Annyira boldog vagyok!

Rajzra hányva 38°

Magam sem hittem volna, hogy befejezem még a napokban ezt a rajzot, és valami felszabadítóan jó érzéssel tölt el a dolog. Parányi negatívumja ezen történésnek csupán annyi, hogy kizökkentett a statika és geodézia által nyújtott életérzésből, és most nagyon nehezen találom meg a visszavezető utat. Azonban kénytelen kelletlen, de meg KELL találnom ezt. Már megint, mintha a bőrömet nyúznák.

A rajzaimmal kapcsolatban úgy érzem, hogy egy újabb korszak nyílt, a széleket jelentő alkotásokat pedig a nyáron elkezdett festmények jelentik, és éppen ezért most kellene hajtani a kiteljesedés irányába. Talán mondatjuk, hogy a mostani figurák néhol torzabbak lettek, azonban ezáltal egy új értelmezési lehetőséget is alkottak. Tehát így ennek függvényében a mostani alkotások kicsit olyasfélék, mint az orchideák mikorrhiza kapcsolatai a gombákkal. Az alap-képzetet táplálnia kell a “normál világunknak”, az elfogadottra épít, és azt kollázsolja össze.

Az orchideák képtelenek élni a gombáik nélkül, az én rajzaim a valóságnak tűnő világunk nélkül. Ennek köszönhetően bukkannak fel benne újra és újra a már jól ismert formák, a megnevezhető testrészek, ujjak, fülek, arcok szemek, azonban mindezek elrendezése túlmutat a megszokotton.

Talán a tudatalattink mögött is hasonló lények lappanganak, tulajdonságaik kivetítenek nekünk egy ezekhez a képekhez hasonló szervezetet, amely képviseli a lelkületünket. A saját viselkedésünk határozza meg a végtagokat, a szerveződést, a belső külalakját. Ebben a másik térben lebegő lényeknek összessége - amelyek bennünket testesítenek meg - határozza meg talán a kapcsolataink milyenségét is a többi emberrel.

Magukat a konfliktusokat is okozhatná az a tény, hogy a tulajdonságainkból felépülő amorf szervezetünk nem passzol össze a velünk szembenállóéval. Hisz lehetséges, hogy az ő képzeletbeli külalakja pont úgy lebeg ebben a térben, hogy a végtagjai rossz helyen ütköződnek nekünk, ezért képtelenek vagyunk fájdalommentesen egymás közelében tartózkodni.

Természetesen ebben a furcsa világban is léteznek növények, azonban szilárd talaj híján a mi “szilárd” szervezetünkben találnak menedéket.

Tehát ez a dimenzió finoman beleszövődik szöveteinkbe, együtt élünk vele, és folytonosan formáljuk egymást életünk során.

Orchideapüré

Nemrég rajzoltam meg az önarcképem bal alsó negyedében lebegő zöldes orchideafélét, ahol finoman összeolvadt az almazöld a sárgás és a méregzöld árnyalatokkal. Kapott néhány pettyet is a drága, így ő is olyan kis szeplős lett, mint amilyennek én éreztem magam kislány koromban.

Akkoriban úgy gondoltam, hogy nagyon csúnya vagyok, mert nincs aranyszőke derékig érő hajam, és világító haloványkékes szemem. Azóta fermentáltam magam, végigjártam a vaníliagyártás során is szembeötlően hoszú és kényes időszakot, és gondolatban szívesen utazom vissza ahhoz a barna hajú kisleányhoz, és simogatnám meg a fejét, ülnék le mellé rajzolgatni neki királylányokat, hableányokat. A piciny pokrócba burkolt vaníliarudacska ő, védeném én mindenkitől.

Pedig régen sosem szerettem a vaníliát. Mindig csokoládés fagylaltot kértem, és citromosat. És mindig felhorzsoltam a térdem a mászókatéren újra és újra. És sokszor felsértettem magam az emberekkel, mintha valami falnak dörgölőztem volna meztelenül. De nekik biztosan kellemetlenebb lehet ilyen csúnya vakolatos, göröngyös epidermisszel rendelkezni… szóval nem is csodálkozom rajta, hogy az én puhácska, sápadt rétegeim ellen intéztek támadást.

Lüktetek. Ide-oda. Egyszerre keltem későn és korán, így enyhe lagymatag fáradtság fonódott a bőröm alá, amely lebeg a füstölővel együtt, lebegek én is csak míg én jobbra-balra horizontálisan, addig a füstölős más állapot függőleges irányban, és a kettő öszefonódásából és a ritmikus huza-vonából négyzetrácsos hálót alkotunk a szobámban.

Már csak egy hagymaszoknya kellene, és korrekt módon beültetném magam önnön termőtalajomba.