Oldalak

2012. augusztus 14., kedd

Fekve repülés

A fáradt kékes szőnyegen lévő foltrengetegbe merültem, karjaimat széttárva. Ez most komolyabb volt, mint tavaly, és egy viszonylag összetett szálon futott. Az áriát oldalirányból hallottam csak, tudtam, hogy a szárnyas, tollas népség, vagyis az angyalok modorossága. A fény közvetlen a fejem fölött, Pantheon-szerű résen át sugárzott, a kupola pedig mocorgott, belerezgett mindenbe.

Mozdulatlan és néma lettem, a föld megbillent. A kupola 90 fokkal elfordulva már nem az ég, hanem a horizont irányába mutatott, én pedig a falnak feszülve lógtam. A gravitáció egyszerre húzott két irányba, tudtam, hogy lebegek, és elöntött az a végtelen boldogság, bekerülve a véráramba fúrta magát keresztül minden apró erecskén. A karjaim nem mozdultak, nyálkaszerű anyag borította az alkarom, pillanatragasztószerűen rögzítve a falra. A zene kopácsolásával éreztem az immáron hozzám tartozó nyálkás anyagba fúródó szögeket, egyre mélyebbre vándoroltak, egyre szorosabb lett a szerkezet. Már nem eshettem le. Az emberek a falon mászkáltak, és nem tudtunk egymásról, egyedül Dórci tudta, hol vagyok, de a fejembe zúduló mondatok könnyed nevetésként szakadtak csak fel.

Azok a növények mindent tudtak, mögöttük bujkáltak az élet irányító, de minden kérdésemre csak mosolyogtak, hiába kértem, nem árulták el magukat, mert mindenre rá fogok jönni magamtól. Milliméterekre van csupán az egész. A narancssárga szirom volt a legigazabb, ennyit sikerült csak kideríteni, a zöldesen lengedező csepp alakú lyukakkal teleaggatott fátylak pedig fenyőfákká változtak, és felülnézetből láttam a havas hegyoldalt, hó nélkül. Újabb 90 fokos fordulat történhetett, mert már az égen lebegtem, a földdel párhuzamosan, a hangok pedig rohangáltak a fenyőfák között. A központi rés körül a faanyag összes fekete foltjából szemek és figyelő tekintetek olvadtak mandalává.

Aztán a sivatag következett, murvával felszórva, és a számba száradt a májkrém, lenyelhetetlen csomóként. Hangyák másztak meg, és csíptek a hátamba, oldalamba, de nem tudtam rájuk haragudni, mint ahogyan azokra sem, akik a fejüket ingatva ítélkeztek felettünk teljes tudatlanságukban. Istenem, mentsd meg őket, és könyörülj meg rajtuk, mert szegények nem tudják, mit beszélnek. Ámen.


2012. augusztus 4., szombat

Chemotherapy

Utoljára a kemoterápia alatt rajzoltam a kezelés témaköreivel átitatott műveket, kapszulákat, infúziós palackokat, vagy kopasz embereket. Ennek a szimpla önarcképnek semmilyen vonatkoztatásban sem terveztem az indulásakor ilyen apokaliptikus hangulatot. Magamat szerettem volna csak nyugtatgatni vele, egy meditatív arccal, amely tisztában van a világban felbukkanó zárványokkal, mégsem ragad ott, örökké azt bámulva.

Némi remény az imádkozó kezekből kibújó orchideabimbó-szerű növényi részecske. A szarv mellett petékhez hasonló tojások voltak, de csak nem akart összeállni, úgyhogy akrilfestékbe fojtva tüntettem el az első próbálkozásokat. A mostani felállásban kissé személyesebb, mint amilyennek szerettem volna, könnyed siklásnak terveztem a befejezést, nem akartam esztétikailag gyönyörűt, csak a lényeget, a jelentést. A szépség az utolsó órákban kúszott fel a lapra, egészen odáig rútnak tűnt. 

A rajz szét volt esve, nem tartotta őt össze semmiféle kognitív erő, aztán egyszer csak elkezdett összefonódni, mint ahogyan a kiborult folyadék itatja át teljes magabiztossággal a táskában egymásnak feszülő tankönyvek lapjait. A lapot figyelve órák óta, a szemem sarkából látom, hogy a falon lógó vásznam fehér széle sárgán villódzik, mintha lámpát kapcsolgatnának fel és le. A koponyából kicsorduló Vincristine, amitől kihullott a hajam 5 évvel ezelőtt, zsibbadtak az ujjaim, és összecsuklottak a térdeim, és a nevéből kifolyólag mindig Krisztust juttatta eszembe 6 drainben kapcsolódik hozzám, jelképezve azt a 6 hónapot, amíg kiestem a világ körforgásából. A Vincristine-nek a valóságban is neonnarancssárga színe van, és feketévé varázsolja az összes vénádat. 

Lágyan torzítja felemássá a szárnyakat, teszi ugyanolyan feketévé a petefészket is, mint amilyen ő maga. Steril, száraz és repedezett, a benne lévő fül-embriók csupán fenyődíszként lógva dekorálnak jelentőségüket vesztve. Az egész egy átverés, minden ott van, ami szükséges, csak nem működőképes... olyan, mint az óceán fenekére süllyedt hajó, némán virágzik ki rajta a rozsda. A petefészkek kaptárszerű halott gumóin átszövődnek a kékes árnyalatú orchideagyökerek, de azokba is csak mesterségesen, tablettán keresztül adagolom az ösztrogént.

Eltorzít és egyben gyönyörködtet, mert legalább életben hagyott. Az utolsó cső a jövőszerűen összekulcsolt kézfejbe pumpálva garantálja az egész életre kiható következményeket. Kivételes vagy, mert túlélted, és átkozott, amiért sosem szabadulhatsz már meg tőle igazán.

2012. augusztus 3., péntek

Hajnalban ugrál virágban

Hajnali 1 környékén egy szál hívságos rózsaszín melltartóban és egy virágos pasztell-shortban vagyok egy agy a sok milliárdból, egy lassan ébredező információtömeg, amely már lassan zuhanyozásra, csempe és vízcsapkodásra megérett. Mindig ez történik, ha egyedül maradok, és nem vezérelnek az elvárások. Szabival azonban most valami más is eltűnt, egyfajta feszített rohanás, amely rengeteg rajzot szült, és most itt ülve az ürességben, forma és fogalom-nélkülivé váltam, a mozdulatlanság sűrű, de annál biztosabb viszkozitásából koncentrálva a távolba.

Anti-buddhista koncepcióm az, hogy a vágyaimba markolva illeszkedem vissza a realitásba, és próbálom magam újra egy létező személyként irányítani, a feloldódott lényegem végtagokba és cselekvésekbe tömöríteni. Egyszerű dolgokra fordítom figyelmem. Szilikon-hajgumit szerzek, találkozom, újságot szaggatok, hogy kiborítsam belőle az arra érdemeset, és talán majd rendet is rakok, de a mindenek előtt álló cél az a nevetségesen apró fehér felület betöltése, amely már legalább egy hete hátráltatja a legújabb képem befejezését.

Nem mehetek el úgy Dádpusztába, hogy félkészen hagyom.

Nyújtózkodom egyet, kitisztítom a fejem, és sematikusan lekotorva minden szart az asztalomról hozzá is kezdek.

2012. augusztus 1., szerda

Foszforeszkáló térkreálmány

Ma reggel 07:10-kor kigördült a vonat, a szemembe sütött a nap, majd a pályaudvarról kifelé menet anyukájával összeborulva sírni kezdtünk. Kellemetlen, ha valami ennyire szükséges, és a rengeteg jó mellett mégis ekkora fájdalmat okoz. Megérkeztek az első sms-ek, amelyekből kiderült, milyen gyorsan távolodik tőlünk. 09:14-kor átlépte a határt.

Eszembe jut a tegnapelőtti este, amikor a szobámba lépve a teljes sötétségre számítottam, és halkan szitkozódtam is magamban, amiért a rumlis szobán átvergődve nem tudok villanyt kapcsolni sem, mert felébreszteni nem akartam. Az ajtótól egészen az ágyig foszforeszkáló kövek sora alkotott utat, nekem csak végig kellett rajta sétálnom. Egy életre szóló élmény volt az a törékeny pillanat, és nem ebben a világban történt, mert ilyen fokú és fajta figyelemmel megváltozik az érzékelés. Csendben bújtam mellé, átöleltem, és onnan figyeltem, ahogyan a fény fotonjai átszakítják a szobát. A törmelékek változtatták fényerősségüket, Szabi közben a másik oldalára fordult, és félálomban megkérdezte, tetszik-e. Képtelen voltam elmondani, mennyire.

Hosszú lesz ez az egy hónap, a rákövetkezőek pedig még inkább. Egynemű vagyok, sűrű, és mozdulatlan, a másik felemtől elválasztva, miközben tudom, hogy a zsebében ott lapulnak az éjszakai ösvény láncszemei, néhány darabka feltöltődve velünk, hogy világíthassanak akkor, amikor nincs más, csak a megtörni való sötét és magány.