Pászma

Mérhetetlenül boldog és könnyed tudatállapot megint, olyannak érzem magam, mint egy aprócska, mosolygó, fényes gömböcskét, ragyogó fénypászmákkal minden irányban. Foszladozik a harag, a keserűség, még mindig szeretem őt úgy, de már szeretem őt másképp is, és tudom, hogy azért voltam olyan mélyen csalódott, mert szerettem volna a boldogsága lenni, és kipottyantam ebből a státuszból. Így most piciny virágzatomat más fények irányába fordítom, és megindítom az újratervezést.

Azóta hallottam kapirgálni a barlang mennyezetén a manócskákat, koboldokat, elaludtam és felébredtem táncolás közben, kiszakadtam és visszazuhantam a testembe abban a pillanatban, ahogyan kinyíltak a szemeim, megriadtam a túl közel tanyázó színpadtól, és rámosolyogtam a zöld lézeres pontocskák halmazára. 

Már nem virrasztok állandó jelleggel hajnali 5-ig, hanem csak óvatosan kóstolgatom a 2-őt, és az elalvás sem harc a csihadni nem kényszerülő agyacskámmal.

Hazafelé a buszról néztem a csíkokból álló embert, hogyan sétál az éjszakában, mindeközben gondolatban már beleformáztam a fél arcomat egy fatest kérgébe, ujjasfa mindenesetre. Néztem a hófehér lábaim kontrasztját a padlószőnyegem felhasított kékjével, lassan, sziszegve mászik ki innét az a szőnyeg, hogy beengedje egykori birodalmába a szalagparkettát. Megsimogatom a sólámpámat, ő pedig cserébe áldást nyújt nekem, mindketten új helyen töltjük az éjszakát, csakúgy, mint a sókristály közepén kihámozott apró helyen fészkelő új izzó, úgy képezek én is egy újszerű, frissebb lelket a szöveteim üregében.

Erősködő pontocskák elerőtlenedése

A mai nap teljesen egyszerű, semmiképpen sem a végtelenbe nyúlóan hosszú gordiuszi csomó, éppen úgy, ahogyan a falra mázolt hatalmas akril betűket is elnyelte végül a lila festék, csak a lassabb száradás eredményeképp bizonyos időre eleinte felerősödtek. Erről eszembe jutott egy számomra kedves ember okfejtése arról, hogy a fájdalomcsillapító gyógyszerek elfogyasztásuk után még mielőtt megkezdenék hatásmechanizmusukat, felpörgetik néhány fokozattal erősebbre a fájdalmat, aztán hirtelen dobják rád a könnyed fátylat, eltakarva azokat a fájdalompetéket.

Dél körül a beton is puhábbnak, szerethetőbbnek tűnt. Az energiaital kiürült dobozában incselkedett a buszon szólózó hangosbemondó, mintha abban keringőzött volna a hangocskája, és léptei ahogy a fémen keresztül az ujjaimhoz értek, továbbították a rezgéseket, ledobolták nekem tutti fruttis morze jeleiket.

Újfent a hajamba engedtem a műrasztáimat. Nálam ez már csak ilyen módszeresen működik, mint ahogyan váltakoznak a természetben az évszakok, ezek a színes-szintetikus kanekalon kukacok úgy fejezik ki röpke menekülési kényszeremet saját létemből, amikor beköszöntenek az égből hulló pehelyszerű lepedőfoszlányok, egy olyan fekhelynek darabjai, amit látok egészben is, meg nem is. Nem állítom, hogy régen jobb volt, mert én is szét akartam tépni, csak féltem a szakadás hangjától, attól a robajló recsegéstől.

Szóval ilyenkor más vagyok. Ez egy más tudatállapotom. Ez egy valóságos gravitációs anomália, hegynek felfelé gurulok, mert képessé tettem rá magam. De most még egy picikét belekuporodom a hengeres hajképletekbe, és akkor kevésbé láthattok majd engem, mert egyúttal azonnal észrevesztek, amikor lebegek a jól megszokott útvonalaimon. Jelenleg átépítek, de azt még nem mutatom meg, hogy merre megyek, mert szeretem, amikor nem jöttök közel hozzám, és így szenvedélyesebb mozdulatokkal hadonászhatok.

Csillámport rejtegettem magamnál, kihúzok belőle egy csíkot, esetleg kettőt, vagy néhány utcát is, és felszippantom mindet egészen a szemem fehérjéig, hogy a pupillám körül szóródjon szét az a rengeteg csillám, és filterezze a látottakat. Végül gyümölcsöket fogok belőlük teremteni, amikor leeresztem őket a könnycsatornáimon át egy olyan törzs szállítóedényeibe, melynek ágak helyett az ujjai bomlanak ki és a levelei közt csillámtermést hoz létre.

Oda fogom én a látottakat manifesztálni, belekenem a csillámmal együtt az érzéseimet is a papíron egyre száradó ragasztóba. Azok is csak épp olyan jelentéktelen pontocskák. Csak nagyobb számban feltűnőbbek lehetnek, erősebb fénnyel, ragyogással, éppen úgy, mint egy szerencsétlen flitteres póló már távolról is üvöltő-vakító nyomorúsága.

Mert amit gondolok és érzek, az mind nem én vagyok. Ezek csak a gyönyörködtetésemre szánt felhők vonulásai… rá nem ülhetek, hisz közelebb érve már tudom, hogy az mind csak megtévesztő köd.

Tompán, fehéren búg, zajong

Gyengéden kenem rá a diszperziós matt fehér festéket a falra, a lila foltokra, az azokból összeálló kézlenyomatokra, a megannyi feliratra, szövegrészletre. Finoman fedi el a szövegkiemelővel odarajzolt neonrózsaszín szívecskét, leesett mellőle a nikotintapasz. Először csak lágyan olvad bele a környező fehéres közegbe, aztán egyre határozottabban veszti el a körvonalait, majd legvégül önmagát is. Eltűnnek mindannyian. 

Lágy mosoly ül az arcomon, és csak hallgatom, ahogyan serceg az ecsetem, cuppog a tündér, mint a hajfestékes kesztyű hajfestés közben a fülecskéim mellett, mint a piercer kezén feszülő kesztyű a szúrás előtt, ahh, nagyon szeretem ezt a hangot. Én szólaltatom meg a sörtéit, és én hallgattatom el a régi emlékeket vele. Nem egyszerűen átfestem, mert látom, miként oldja meg a festék azt a régi alkoholos filcet, kenődik szét a piros narancsszerűen vagy rózsaszínfélén, majd kilehelve lelkét csapódik ki véglegesen és olvad a tapéta göcsörtjei közé.

Halkan szólaltak fel utoljára, hogy átalakuljanak valami újjá.

Aztán mélyen belül megint nagyon szomorú leszek, csendben sír velem együtt a lábfejemből csorgó vérecském is. A tegnap éjszaka egy üres szobában telt. Visszhangzottak a falak, mindent kipakoltunk. Csak a régi ágyam szuszogott a falam mellett, friss ágyneművel, abba bújtam bele védekezésképp. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ebben az üres szobában való alvás. Borzasztóan kifejező, a bennem lévő tompa üresség mosolygott össze cinkosan a lecsupaszított falakkal, pont olyanná vált minden kint, mint bent, és végre megnyugodtam kicsit.

Hófehér hála és köszönet képződött bennem. Erre kerülnek fel a továbbiakban a színek. Ma este mászott fel a világosnarancs. Vele töltöm az éjszakám.

Tobozterápia

Elalvásom előtt tobozokon lépkedtem, szívszakítóan hangos reccsenéssel törve le termőleveleiket, s hiába kaptam el újra és újra riadtan a lábam, végül megint csak beleléptem, hisz észrevétlen ott tobzódtak a tobozok a kék padlószőnyegemen. 

Valamiféle kisebb megváltás volt az alvás, izgatottan vártam a fizikai mozdulatlanságot. Álmomban eleinte önmagam voltam, kaput nyitottam, mert látszott a kaput áttörő üvegen, hogy ücsörög előtte valaki. Beszélgettünk, mosolyogtunk egymásra, majd elindultunk.

A későbbiekben már nem a megszokott testemben voltam. Bármi is történt, nem aggódtam, mert nem éreztem túl nagy felelősséget új szervezetem iránt, valamelyeset mintha szemlélőként költöztem volna csak egy másik lélek mellé egyazon testbe, mintha beszálltam volna egy más által vezetett autóba, hogy nézelődjek, csakhogy a kormány időközben az én kezembe került. Szintén vöröses hajzattal rendelkeztem, de határozottan rövidebb volt, és felfelé állított. Szép vonások, babaarc, mögötte teljes zavar és erkölcstelenség. Mintha magasabban is éreztem volna magam, azaz magasabb volt ez az új lány nálam.

Piszkos előtér, vérfoltok, zacskók, drainek. Itt felötlött bennem valami félelemszerűség, idegenhonba költözött lelkem a vészkijárat zölden világító jeleit keresgélte, majd az eredménytelenség jegyében visszafordította szemeit az újonnan szerzett fizikai test szemgödreibe, hogy láthassa, mi történik a továbbiakban. Míg a lány néha erre vagy arra nézett, én szándékosan máshová, mert nem érdekelt, mit tesz. Azt láttam, hogy valami húscafat van nála, és azzal is tisztában voltam, hogy másokból szedte ezt ki. Szép arcocskáján bárgyú és gonosz mosoly ült.

 Hirtelen elöntött a menekülés vágya, hagytam a piszkos zacskókat a helyükön, tudtam, hogy értem jönnek, ezért felvettem a rózsaszínes felemás mintás cipőimet, bekötöttem a fehér cipőfűzőket. Volt ott még egy kék pár is, de én ezt a rózsaszínt javasoltam az alkalomra. A lányt elárasztó hormonok lassan ivódtak be az én lelkembe is, éreztem én is, hogy most menni kell. Megindultam a folyosón, előtte azonban még leguggoltam a szőnyegre és nemes egyszerűséggel odavizeltem. Felkapaszkodtam az ablakpárkányra, kinyitottam az ablakot, láttam magam alatt a szürke betont, és hatalmas lendülettel ugrottam egyet. Közeledett az a mérhetetlen szürke, míg egészen az arcomba nem vágódott. Eszméletvesztés, és valami féktelen gyönyör árasztott el.

Majd mentők, emberek körülöttem, de ülő helyzetben voltam, és vonyítottam a jobb kézfejembe szúrt branül miatt. Sötétvörös volt a véremtől. Nem fájt, de kellemetlen volt. Az ápoló egyszerűen levágott az infúzióról, kettévágta a csövet úgy, hogy a kezemből még egy 20 cm-es szakasz lógott ki. Uborkalevet spriccelt bele, meg még egynéhány dolgot. Aztán már nem csöpögött a vér a végéből, így elengedett. 

Elszökhettem volna onnét többször is, de nem tettem, pedig nem álltam őrizet alatt. Láttam azokat az embereket is, akiket én tettem tönkre, ott álltak és gyűlölködve magyaráztak nekem, de ezeket szinte meg sem hallottam. Nem érdekeltek. Kinéztem az ablakon és mintha grapefruit-fákat láttam volna.

Hatalmas dörrenés. Mintha a radiátoromat vernék. Újabb. Érzem, ahogy remeg a fém a rá érkező lövedékektől. A szomszéd bontja csak a cserepet és dobálja a tetőről a konténerbe azt. Kegyetlen mód utálok mindenkit. Boldog 15. hónapfordulót. 

Decemberben csontscintigraphia. Nem nézegetni kellene, hanem megoldást találni a problémára!!! Jó reggelt, itt a földön, orvostudomány! Utálom az összes elcseszett virágot a függönyön, a kanapét, ahogy hozzámér, és azt a sok barmot ott bent, akik hiába küldtek el nyár elején is csontscintigraphiára, és lett meglehetősen egyértelmű eredmény, sz*rnak rám! 

És most egyedül, dühösen, haragosan széjjelverem a szobám, és kihordom onnét a maradék holmim! Nem kell nekem senki és semmi, csak azok a szőnyegben bujkáló taposóaknásdit játszadozó dög tobozok, velük fogok majd én most elbeszélgetni az élet értelméről.

Flow

Zsong a fejem, rivalgás ütött benne laktanyát. Egyáltalán nem csodálkozom már azon, hogy elkezdett folyni az orrom, fájni a fejem, és émelygek. A két hete tartó rendszertelen alvás és a kimerültség nagyon érdekes tudatállapotokat eredményez. Mintha állandósult volna valami másnaposság. Kicsit visszakanyarodok most az előző heti szombathoz, bámulom a monitort, körülöttem kisarjadnak a fák, előbukkan az akkori helyszín, és én hiába ülök mozdulatlan, itt minden őrületes gyorsasággal változik át. Csak a laptop maradt meg, hogy ezt dokumentálhassam. 

Beborul a szoba, esti derengés tolakszik a falaim közt, ezt a sötét anyagot szívom be az orromon át, majd pirosat csorgat a torkomba, erdei gyümölcsös bokrokat növesztve a fogaimon. Adok magamnak fél óra hatásszünetet, majd bizseregni kezd a talpam. Ugrálni kezdek rajta, ezekkel a mozdulatokkal kívánom feltérképezni a módosulást. A fura motoszkálás lassan issza át magát a lábaimon, elérte a lábfejem mennyezetét, és rábámult a bokámra. Tudom, nagyravágyó ő, éppen úgy, mint én, ezért átengedem neki azt a két pár bokácskát. 

A szervezetem mozgást generált, megindulok a sűrű emberek rengetegébe, csak én tudom, hogy itt vagyok, itt, ebben a lilás testben, a narancssárga lábakban, ők csak a domborzatot látják, de minden mozdulatom tudatos… mert tudom, hogy ott vagyok és mit teszek. Többnyire mosolygok, és behunyom a szemem. Táncolok egy órát… kettőt, vagy amennyi csak érkezik. Meg is feledkeztem a bokalakóról, aki időközben meleg fuvallattá alakult, és most a végtagjaim alján tekereg. Könnyed pára, mégis oly erős, mintha acélszerkezettel támasztott volna ki. Ha elengedtem volna magam, talán akkor is állva maradok, hisz odaadtam neki a szöveteket, és ő ragaszkodott a függőleges pozitúrához. Az ujjaimon át is az energia áramlott be, valami isteni nektár és ambrózia szippantó berendezéssé lett.

Repülni is tudtam ám, csak nem akartam megijeszteni a körülöttem lévőket. Könnyed és mosolygós manó, meg goblinka voltam, a végtelenségig békés és boldog, intenzív erővel, akit a haladás hajtott, a végtagok lengése, és egy egyszerű sétában is majdnem orgazmust szenvedett. Tágra nyitotta a szemeimet az áramlat, és eképpen görgetett maga előtt hosszú órákon át.