Első látogatás

"Eleget láttam. A látomás mindenütt előbukkant.
Eleget szereztem. A városok zsongása este és nappal és örökké.
Eleget tapasztaltam. Az élet ítéletei. Zsongások és Látomások!
Indulás az új érzés és az új zaj felé!"
/Arthur Rimbaud: Indulás/

Kicsúsztunk a látogatási időből, lehullottak már a falevelek, de beléphettünk. Megsüllyedtem a sárban, ahogy másztam egyre magasabbra. A tölgyfa telepítéssel együtt mosolyogtam ki az embermagasságú gyomtengerből. Elhaladtunk a szántóföldek mellett, és megláttuk a távolban lévő pasztelles mézeskalács házakat, a falut.

Azt hiszem a templom volt rám a legkomolyabb hatással. Az eddig látott és érzékelt nagyobb jelentőségű szakrális helyek közül itt lüktetett a legnagyobb várakozás és energia. A bejáratnál egy kismacska aludt, mi pedig levettük cipőinket, otthagyva az idevezető út sarát. Megcsapott a meleg és színes forgatag. Az oszlopokon felkúszó millió lótuszszirom-minta, és gyöngysorok. A vállamra ült valami, körbefonta a hátam, szakadozottá vált a mozgásom. Néha megfújtak egy kürtöt, mi pedig újra és újra körbefordultunk, hogy végigtapogathassunk mindent mohó szemeinkkel.

A nyugalom elképesztő méreteket öltött, és megkérdőjelezett minden mást. A lábnyoma mosolygott a homlokokon. Szerettem volna ennyire tudatos lenni, uralkodni magam felett. Éles volt a kontraszt a körülöttem hadonászó, kapálódzó kezek, és az itteni művészi mozdulatok közt.

Forrás: http://www.shreehindutemple.net/wp-content/media/2012/08/sri-krishna.jpg

Holdvilág

A héven hazafelé nosztalgiázol a melegebb őszi napok után, közben a regényben lévő főszereplő ráksaláta mérgezés miatt hányja össze a mosdót. Megcsap a vizeletszag, de csak a melléd ült hajléktalan az oka, rájössz, hogy már a duplapulcsi-kombóban is fázol, ezért holnap hármat veszel fel biztos ami biztos alapon. Láttál igazi halotti maszkokat (beleragadt szemöldök-szőrszálakkal), sétáltál egy jót a Kerepesi temetőben, intettél Munkácsynak, mosolyogtál Jókai szerénységén. Magunkon kívül nem éreztem egy lelket sem a közelben, szerintem már mindenki rég messze jár. Egyre barátibbnak tűnik a hamvak szétszórásának eljárása, mert furcsa dolog kövekhez kimászkálni, vagy porladó testeket tisztelni, amikor a belőle fakadó fűben fában van az igazi érték. Az a kőszobor vagy angyalka csak egy kedves felkiáltójel, hogy ne felejtsd el magát a lelket, de önmagában üres.

A regény főszereplője épp egy fügefához hasonlítja az életét. Minden egyes ág végén ülő kövér füge egy lehetséges kimenetel a jövőjére nézve, ő azonban nem bír választani, és a fa tövében ülve nézi, hogyan szottyad és feketedik meg szépen sorban az összes, és hullanak a lábai elé. Leszállok a hévről, és hazasietek, hogy fehér virágú évelőkiültetéseket tervezzek. Íme néhány Holdvilág-árokban készült kép szívmelengetőnek a mai esős napra. Nézzétek meg, a valódi arany ott ragyog fent a fák levelein ősszel. A trip elején lefejeltem egy homlokmagasságban lévő kidőlt törzset, mert a földön lévő pillás szélű bükkleveleket bámultam, és azokhoz beszéltem, emiatt a kirándulás java részét kellemesen végigszédültem.

Csigolya tanulmányrajz

Ozorán a sátrunk egy vízelvezető árok szélén volt, így vicces görbületben hajlottunk a földre minden éjjel, alattunk a birkák pihenőhelyén megmaradt széna és ürülék. Egy galagonyafa magasodott fölénk, napokkal később tudtuk csak meg, hogy az egy sámánfa, mert a tövében csontmaradványok feküdtek, azokat őrzi. Feldíszítettük, a sátrunk bejáratánál gyöngyök és medálok lógtak róla lefelé. Az élet egyik legszebb dolga, ha nagyjából meg bírod már határozni a fákat. Ha a pontos fajt nem is mindig, de nem vagy elveszve a semmiben, tudod, hogy mit nézz a levelein, mit szeret, és kivel állsz szemben, milyen a személyisége.

"...első anyánk a Fa, amelyben kapaszkodtunk, amikor még az állatvilághoz tartoztunk. Emberré válásunk során elveszítettük ezt a kapcsolatot, és a szavannán találtuk magunkat. Árvák lettünk. Érdekes, hogy ez a megkapaszkodás a reflexeinkben mennyire megmaradt. Az orvostudomány Moro-reflexnek nevezi. Amikor az újszülött fölé hajolva az ember összecsapja a kezét, a baba kezével-lábával átkaroló mozdulatot tesz, mintha fára mászna. A már járni tudó gyerek is, ha megijed valamitől, gyorsan az anyjához fut és megkapaszkodik a lábában. Ilyen a tánc is, a közösségbe kapaszkodás rítusa. Amikor már nincs mibe kapaszkodni, akkor csak önmagunkba tudunk. De ha belül nincs mibe kapaszkodnunk, elveszítjük a lábunk alól a talajt" (Forrás: http://www.magyarhirlap.hu/ahogy_tetszik/a_samanfa_lombja.html#sthash.fIJv6o1z.dpuf)

Minden eltávozott lélek levélként ül a sámánfa tetején.

A mai rajzóra alkalmával kagylókat/csigákat/leveleket/csontmaradványokat figyeltünk meg. Végül a csigolyával találtuk meg egymást. Nem lehet nem észrevenni azt, hogy erő van ezekben a tárgyakban. Szinte tiszteletteljesen érsz hozzájuk. Kár, hogy a csigolyámat visszafelé menet a hátulról érkező zaj miatt ijedtemben elejtettem, és nagyot koppant a folyosón, de ezt félretéve valóban átérzek a magam módján mindent, amit kell. Az a csigolyadarab olyan volt, mint egy jó barát közelsége 3 órán keresztül. Melegséget ad és önbizalmat, nem a múltjával untat, hanem emlékeztet arra, hogy ő már megtette és bevégezte ami szükséges volt, és szintet lépett, a gazdája pedig már messze jár.

Szerencsére rajz közben sikerült kiesni magamból, ilyenkor a papírról felnézve mindig kell még pár perc, mire újra rá tudok fókuszálni arra az élethelyzetre, amiben éppen vagyok. (Flow) Mostanában ez erősebben szokott jelentkezni, rózsaszín árnyalatokat látok az úttesten, vagy összezavar, ha pirosat-zöldet-kéket látok egymás mellett erősen világítani. Emlékeztet arra, hogy a bkv zöld kapaszkodóin és padlóján is szétcsúszhat a máz, és megint meglátom azt a hatalmas fehér-tóruszforma áramlatot.