Tegnap este óta már minden jobb. Felszakadt az undor is, és megint sikerült elfogadnom, hogy apám a puszta önző vegetálásán kívül másra nem figyel, az arcán lévő mosoly pedig, vagy a néha előbukkanó kedves szavak mind eszköz arra, hogy elérje, amit akar, a figyelmet. Az idilli állapot az, amikor az ember semmit sem tud róla.
Hajnali 1 felé előkotortam egy régebbi önarcképem, amelyre mesés jövő várhatott volna mindenféle variációkkal, de jelen állapotában nem a legszebb, és nem is a legesztétikusabb rajzaim egyikének ígérkezik, csupán egy személyes dühkitörésnek, állapotjelentésnek. A szürke koponyából előbukkanó narancssárga csövek a szintén szürke méhbe vezetnek, kékes orchideagyökerekkel fonva át a kaptárszerű petefészkeket.
A lap minősége nem is engedett meg komolyabb kivitelezést, mert szétjön a vastagabb rétegektől. Elszürkül rajta a haloványabb árnyalatú vízfesték, ahol pedig megőrzi a színét, ott is csúnyán szárad meg. Igazi nosztalgiarajz, mert már nem használom ezt a fajta műszaki lapot. Megéri megvenni a drágábbik, művészellátós alapanyagot, sokkal több réteget visel el magán, így több színt tudok használni tónusozás közben. Ezzel a képpel aztán be is fejezem lassan a régről maradt, de megmentelek projectet, mert hozzáérni sem akarok több ilyen silány papírlaphoz, nemhogy 15 órákat dolgozni felette.
De nincs kedvem még egyszer egyedül aludni, mert tiszta téboly és paranoia leszek, meg kellett várnom, míg kivilágosodik az ég, mert összenyomott a magány meg a szoba is, és csak szűk pályákon tudtam mozogni az íróasztalom és a földön fekvő rajztáblám között. Egyre nedvesebbé vált az oldalam, ahogyan a pizsamának kikiáltott szürke póló szívni kezdte magába a festékes ecsetet, amit már megszokásból odatörölgettem. Próbálok kevés zajt okozni, mert félek, hogy egy hangosabb zörejre egy még hangosabb csörömpölés lenne a válasz, és én most nem akarom, hogy észrevegyenek, így is elég, amikor azt érzem, hogy teljes intenzitással bámulják a hátam az üres szobában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése