II. osztályú réteges kőfal

A kert egy mikrokozmosz, hallhattam anno ezt a nyíltnapon, az iskola megtekintésekor. Magával is ragadott a hangulat, már csak azt bánom, hogy mindezt szükséges kerítésekkel körbevenni. A szerkezettan által okozott bosszúságok eljövetele szinte biztos pontja volt a közeljövőnek, de csak most húzom a szám igazán a terméskövek megrajzolásakor. Még mindig a szabályos váltósoros terméskőfalamon vajúdok, de az istenért sem akar megszületni. Érzem, hogy ez valami komoly császármetszés lesz, de kénytelen leszek magamból eltávolítani, mert valamit kedden be kell adnom.

A nátha és megfázás tünetei miatt már amúgy is úgy érzem magam, mint egy terméskövek közé szorított szerves-anyag halmaz, szinte érzékelem, ahogy a habarcs befolyt a füleimen és orromon keresztül, és belekötött az arcüregembe, ami miatt jelenleg most nem kapok levegőt. Habarcsországból üzenem, hogy itt bent meglehetősen meleg van, és remélem nem a lehetséges láz játszik szerepet a klímaváltozásban.

Szívesebben rajzolgatnék most izomszerű nyúlványokat, mintsem a szabad mozgást korlátozó építményeket. Az én gondolataimban szereplő nyúlványok hosszirányban mozognak, kapcsolódnak a beléjük ékelt tárgyakba, míg a terméskövek a maguk merevségében préselődnek ágyazatukba, és alszanak. Ezek a merev szerkezetek mind-mind alszanak. A merevség kényszeríti őket álomba, hisz ami eleven, és éber, az mozgást végez. De a mi köveink nem mozoghatnak, mert a számukra kijelölt vonalon belül kell maradniuk, és nem vándorolhatnak, aprózódhatnak át a kert túlsó végébe.

Konvertálnom kellene a nyúlós velőimet, és képzeletemet durván megmunkált tömbökké, hogy aztán a karom és ujjaim közvetítésével abból a feladathoz méltó kerítést varázsoljak. De még mindig túl képlékeny vagyok. A tegnapi önfeledt rajzolgatás nagyban előhozta ezt a rugalmasságot, ami szükséges volt az önarcképszerű alkotás megkezdéséhez. Egy A/2-es méretű lap színesceruzával való árnyékolása még mindig embert próbáló feladat, de már annyiszor nekifutottam ennek a projectnek, hogy valamit ideje lenne felmutatnom belőle.

A háromarcú lényemet háttérbe tettem, de őt sem kívánom félkészen hagyni. Az önarcképes megnyilvánulás most prioritást élvez, elsősorban az újdonsága miatt, másrészről azért, mert eddig ilyen formában és ilyen felületen sosem mertem szembenézni önmagammal. És persze tudom azt is, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyet csinálok, mert még nem elég jó ahhoz, hogy a folyamatot megállíthassam. Ez csak továbbiakat fog gerjeszteni és ez így szép. Autonóm.

Glükuronolakton

Igazán aranyos, ahogy mindenki a maga kis bolondériája közepette kering a röppályáján, az ezekből a frusztrációkból és paranoid para-képletekből összetevődő holdacskák pedig az adott személyek körül. Mindenkinek megvannak a maga holdacskái, kinek több, kinek kevesebb. Ezek azonban képesek nekünk csapódni, surlódni, ezáltal formázva a külsőnket is. Az általuk ránk rajzolt mintázatok tájékoztató jelleggel bírnak a személyiségünkre nézve, és tükör-neuronféleséggel átformáznak végül minket-magunkat is. Ha mosolyognak rád, akaratlanul is visszamosolyogsz, ha tartósan megváltoztatják a lélek-felhámod, a lehasított darabkák szintúgy változást idéznek elő, visszahatnak a belső magvacskádra.

Óvakodjunk tehát a suicid hajlamú holdacskáinktól!

No és hogyan is keletkeznek ezek a holdacskák?

Mi magunk teremtjük meg őket, belőlünk buggyannak elő, valamely külső hatásra. Ez a kívülről érkező hatás vagy információ indítja el azokat a folyamatokat, amelyeknek köszönhetően megszületnek ezek a holdacskák. Méretük szoros összefüggésben áll a ránk gyakorolt külső behatás okozta sérelem, vagy stressz nagyságával.

Képzeljünk el egy rugalmas falú szappanbuborékot, feltöltve egy viszonylag sűrű állagú anyaggal. Ahogy ujjunkkal megérintjük, vagy megpöcköljük, a felszín beremeg, és egy exocitózishoz hasonló folyamattal piciny darabkák szakadnak le az anyatestből, szintén tartalmazva ezt a belső folyadékot. Ezek a kisebb darabok azonban a nagyobb körül maradva keringenek tovább, és nem vándorolnak el, de nem is térnek vissza és nem egyesülnek soha többé.

Minnél több van ezekből az apróságokból, minnél sűrűbben lebegnek körülöttünk, anál kevésbé fogunk látszódni a külvilág számára. Ellep minket a saját bolondériánk, és a többiek csak a rengeteg para-darabka alapján fognak tudni minket azonosítani, elvesztve szemük elől a centrumot.

A pozitívumokkal teli gömböcskék átlátszóak, tükröznek minket minden irányba, megsokszorozva azt, ami körül keringenek. A kedves szó, vagy segítség által létrejött holdacskák nem is okoznak anyagveszteséget másik végletű testvéreikkel szemben.

Igen, a héven ülve nézegettem ezeket a keringőző szappanbuborékokat.

Selyemgubón mosolygó selyemtarkó

Foltok, hideg, csempe, bámulom a rajta fekvő körömlakkom, amely békésen távozott körmömről, talán még a helyiségbe lépésem pillanatakor, és most kíváncsian pislog rám. Arról faggat, hogy mit keresek itt, ezen a helyen? Mi végre próbálok beleolvadni egy olyannyira elnagyolt és felelőtlen létformába, ahol eltűnnek az apró részletek, mert senki sem kíváncsi rájuk?Míg engem mindig is ezek a parányi formációk foglalkoztattak.

Feszülnek az érdektelenség pókhálói, és folyamatosan ámulok azon, hogy az emberek hogyan akadoznak fel erre, fonódik testük köré a finom selyem, burkolják be őket az egykori selyemhernyók által elfogyasztott eperfalevelek. Ámulva járok köztük, mert végtagjaim nem akadnak ezen tereptárgyakba, hajlékonyak, s tudom, hogy bármeddig eljuttathatnak.

Én irányítom magamat, arra indulok, fordulok, amerre csak kedvem tartja. Néha megállok, keringek valaki körül, mert attól tartok, hogy szükségem van rájuk is ahhoz, hogy tovább merjek állni egészen odáig, míg az embergubók már látótávolságomon kívülre kerültek. Abban a tévhitben lengek, hogy egy érintésemre egy-egy szövet, embercsomagocska felnyílik, és a benne lapuló lényecske majd velem együtt indul tovább. De hiába fogdosom ezeket, hiába nyúlok közé, bököm meg, semmi reakció. Néha azt gondolom, hogy bennem van a hiba, amiért szabadon mászkálok, és olyankor engedelmesen leülök egy ilyen báb mellé megpróbálva ezáltal úgy tenni, mintha hasonlóak volnánk. De nem jön létre a kommunikáció.

Sírtam, mert megijedtem ettől. Sírtam hazafelé, majd a szobában, vetkőzés közben, és a zuhany alatt is. Akkor maradt abba mindez, amikor megláttam a barátom karját, és a törülközőt, amelyet nekem hozott. Azt az organizmust, amely hozzám hasonlóan nem akad bele a kósza szövedékekbe és képes arra, hogy a kezemet fogva sétálgasson velem az emberszerű képletek és halmazok között.

A földön heverő körömlakkok elhallgattak. Kezdem elfogadni és megérteni a helyzetem. Hisz csakis úgy vagyok képes látni azt a rengeteg csodát, ha mocorgok… és nem haragudhatok azokra, akik értetlenségükből adódóan nem igénylik a helyváltoztatást. Amióta az eszemet tudom, mindig más dimenziókban jártam, és egyre újabbakat igényeltem. Részben én is olybá tűnhetek, mint aki folyamatosan hátat fordít a társadalomnak, és más irányokba tekintget, sosem mutatva az arcát. De nem is ez bánt a leginkább, vagy ezt tartom a legfélelmetesebbnek, hanem azt, hogy a legtöbben észre sem veszik, hogy csupán a tarkómmal beszélgetnek…

Penész-neurózis

Készülget a ceruzám alatt nevelkedő háromfejű szörnyetegem, személyre szabott idomítással. Problematikám vele csupán annyi, hogy meglehetősen lassan haladok vele, és ezt csakis magamnak köszönhetem, mert magamon kívül jelenleg semmi nem akadályoz meg jóformán abban, hogy a lapon kiteljesedjek, mégsem használom ki ezt eléggé. Tehát most, és úgy általánosságban mindig megfogadom, hogy többet simogatom a gondolataimat, és többet fésülgetem a fehérséget mindenféle hullámokkal, hogy aztán azok színeket verjenek vissza és szórakoztassanak a veretésükkel.

Rájöttem arra is, hogy muszáj haladnom a rajzokkal, már csak avégett is, mert ezeknek is szavatosságuk van ám… ha a még be nem árnyékolt narancsszelet nem is rohad le a képről, de valahol belül mégis megaszalódnak, penészesednek, és a későbbiekben már hiába nyúlnék újra beléjük, száraz darabokra potyogva sosem állnának össze ép egésszé. Összepöndörödnek és szelíden nyugszanak, elalszanak végleg annak ellenére is, hogy sosem teljesedhettek ki, és nem ébrednek fel már a legvadabb zargatásomra sem. Engem meg furdalhat a lelkiismeret.

De ezek a csendes hallgatagok sem léteztek hiába, minden bizonnyal reinkarnálódnak a következő alkotásokban…

Maximalista bolond lévén még mindig küzdök azzal a hülyeségemmel, hogy inkább bele sem kezdek, mert attól félek, nem lesz elég jó, és elrontom. Ez a frányaság fogja le a kezeimet, csukja be a szemeim, és veszi el a lehetőséget. Szóval csak semmi para, egyszerűen firkáld és csináld, ahogy egyszer anno üzenték nekem.

Annyi előrehaladás történt, hogy a süthető gyurmához hozzá mertem érni, és formázni belőle ezt-azt. Ezt is régóta szerettem volna már kipróbálni, de valamiért azt hittem, hogy ez az anyag nem lenne hajlandó viselkedni az én kezeim között, és csak felsülnék vele. Villan egyet és eltűnik, összepöndörödik, visszabeszél, kiröhög. Pedig ma szó sem volt ilyesmiről és engedelmeskedett. Működött. De ha elrontom, akkor sem történt volna semmi. Kotródj már innen kishitűség.