Selyemgubón mosolygó selyemtarkó

Foltok, hideg, csempe, bámulom a rajta fekvő körömlakkom, amely békésen távozott körmömről, talán még a helyiségbe lépésem pillanatakor, és most kíváncsian pislog rám. Arról faggat, hogy mit keresek itt, ezen a helyen? Mi végre próbálok beleolvadni egy olyannyira elnagyolt és felelőtlen létformába, ahol eltűnnek az apró részletek, mert senki sem kíváncsi rájuk?Míg engem mindig is ezek a parányi formációk foglalkoztattak.

Feszülnek az érdektelenség pókhálói, és folyamatosan ámulok azon, hogy az emberek hogyan akadoznak fel erre, fonódik testük köré a finom selyem, burkolják be őket az egykori selyemhernyók által elfogyasztott eperfalevelek. Ámulva járok köztük, mert végtagjaim nem akadnak ezen tereptárgyakba, hajlékonyak, s tudom, hogy bármeddig eljuttathatnak.

Én irányítom magamat, arra indulok, fordulok, amerre csak kedvem tartja. Néha megállok, keringek valaki körül, mert attól tartok, hogy szükségem van rájuk is ahhoz, hogy tovább merjek állni egészen odáig, míg az embergubók már látótávolságomon kívülre kerültek. Abban a tévhitben lengek, hogy egy érintésemre egy-egy szövet, embercsomagocska felnyílik, és a benne lapuló lényecske majd velem együtt indul tovább. De hiába fogdosom ezeket, hiába nyúlok közé, bököm meg, semmi reakció. Néha azt gondolom, hogy bennem van a hiba, amiért szabadon mászkálok, és olyankor engedelmesen leülök egy ilyen báb mellé megpróbálva ezáltal úgy tenni, mintha hasonlóak volnánk. De nem jön létre a kommunikáció.

Sírtam, mert megijedtem ettől. Sírtam hazafelé, majd a szobában, vetkőzés közben, és a zuhany alatt is. Akkor maradt abba mindez, amikor megláttam a barátom karját, és a törülközőt, amelyet nekem hozott. Azt az organizmust, amely hozzám hasonlóan nem akad bele a kósza szövedékekbe és képes arra, hogy a kezemet fogva sétálgasson velem az emberszerű képletek és halmazok között.

A földön heverő körömlakkok elhallgattak. Kezdem elfogadni és megérteni a helyzetem. Hisz csakis úgy vagyok képes látni azt a rengeteg csodát, ha mocorgok… és nem haragudhatok azokra, akik értetlenségükből adódóan nem igénylik a helyváltoztatást. Amióta az eszemet tudom, mindig más dimenziókban jártam, és egyre újabbakat igényeltem. Részben én is olybá tűnhetek, mint aki folyamatosan hátat fordít a társadalomnak, és más irányokba tekintget, sosem mutatva az arcát. De nem is ez bánt a leginkább, vagy ezt tartom a legfélelmetesebbnek, hanem azt, hogy a legtöbben észre sem veszik, hogy csupán a tarkómmal beszélgetnek…