BÉNASÁG, TÉRKŐSÉG, HULLÁMTÉRKÖVEK VAGYUNK

Az utóbbi pár napban módszeresen sok mindent kiirtottam magamból. Azért vagyunk olyan bénák, mert mindig ugyanazoktól a mumusoktól rettegünk, akik ugyanazokat az arcokat öltik, és annyira nem létezik az egészből semmi. Ugyanazokat a hullámokat futjuk végig újra, meg újra egyre vastagítva csak a vonalakat, egészen addig, amíg át nem lyukad ez a nyavalyás papírvilág. (HULLÁMTÉRKŐ ALAKJÁT FIGYELEM AHOGYAN TAPOSOM, Ó HOGY HULLÁMZIK A SZÉLE, FOLYAMATOSAN ÉS ABBA NEM HAGYNÁ A KIS ROHADÉK. UNALMASAN HULLÁMZÓ és bosszantó!) Be nem látnánk azokat az ismétlődéseket, amelyek szétkoptattak és kilyukasztottak már bennünket is. Felvesszük szépen ennek a vonalnak a mintáját, és szorgosan basszuk el vele az életünket. Inkább firkálnánk össze mindent, magunkat is, és lennénk nagyon rondák. Elismerve rondaságunkat, nem elrejtve egy szabályban.

Ezt a verset már hamarabb ide szerettem volna másolni, mert ajándékba kaptam, és meghatódtam rajta. Hatódjatok meg ti is.

Charles Bukowski:

a furcsák közt a legjobbak

ritkán látni őket

mert ahol tömeg van

ők ott

nincsenek.

a furcsa figurák, akik

kevesen vannak

de tőlük származik

az a kevés

jó festmény

az a kevés

jó szimfónia

az a kevés jó könyv

és egyéb mű.

a furcsák közt

a legjobbaktól

pedig talán

semmi.

ők

a saját maguk

festményei

a saját maguk

könyvei

a saját maguk

zenéje

a saját maguk

műve.

néha látni

vélem őket –

mondjuk

egy öregemberben

aki sajátos

testtartással

egy padon ül

vagy

az ellenkező irányban

haladó autóban

egy arcban

vagy

egy bolti eladófiú

vagy -lány

mozdulatában

ahogy a megvásárolt

árut pakolja

a szupermarketben

egy zacskóba.

vagy néha

olyasvalakiben

akivel

egy ideje

együtt élek –

amikor elkapok

a tekintetében

egy olyan villanást

amit azelőtt

sosem

láttam.

néha

hirtelen

tudatosul bennem

a létük

amikor felmerül

egy emlékkép

hónapokkal

vagy évekkel

azután

hogy elmentek.

emlékszem

egy ilyen

illetőre –

20 év körüli volt

és reggel 10-kor részeg

és egy repedt

New Orleans-i

tükörbe

bámult

ábrándozott

a világ falaival

szemközt.

mivé

lettem?

Viszlát valóság, helló ZSELATIN

Hajnalban mosolygás meg egy telefon. Azért szeretem az ágyam az új helyen, mert ébredéskor így sosem tudom, hol vagyok. Így is nehéz volt visszaállni a saját ágyikóm rezgéseire, ozora után az első itthon töltött estémen felriadtam, csapkodtam és rugdostam a falat, és nem értettem, miért ilyen kemény a sátor oldala, majd beszélni kezdtem, mert természetesnek vettem, hogy mellettem fekszenek, ijesztőek voltak a merev és egyenes vonalak.

A rajz most megint gyengéden megsimogatta a lelkem, de előtte megölt, és kínozva vonszoltam csak magam tanácstalanul. Elcsitulni az esőben, és a bérletem hiányával. Szobafogság. Pár nap, és indulás vissza megtisztulni mindentől, de addig a feszült várakozás, és vibrálás.

Kézzelfoghatóan magamba markolok, miközben más kezét fogom meg, és ennek a tömény verziója zúdult rám ozorán is. A levegőben volt minden szerencsétlenségem, szemétségem, szeretetem, mint egy sűrű zselatinmassza, amitől bedugul az orrom, ha beszívom. Kicsit ijesztő, hogy még mindig a légutamban van az egész és kifejezetten a fejemben dől csak el, hogy kapok-e levegőt vagy sem. Lassan bontja le a szervezetem, fogyasztom, analizálom.

A Krisna-völgyi közegben ez gyorsabban erjedt, így jutott némi tiszta oxigén is az agyacskámba, de érdemes-e kitakarítani magadat magadból? Megmosni a vizet, vagy sterilizálni a mocskot, amivel elveszíti az egész a lényegét? Egyedül sétálok és beszélek, számokat, távolságokat, lombátmérőket sorolok a mérőszalag aljára tapadt bébi-meztelencsiga-hadnak. Szónoklatot tartok a valóságosnak tartott világ valószerűtlenségéről.

Mert mi létezik? A sötétség hajnali 4:00-kor, útban a templom felé. A körbeadott rózsa illata, a több, mint 2 órás közös táncolás, fáradtság, és a japa-zsákban összetekeredett japa-lánc. A 108 szem. Ennyi. Semmi más. Az internet, láthatatlan emberi kapcsolatok, szövevények, meg sem történt drámák, egyetem, elvárások, szakítsuk szét egymást és zabáljuk ki a belsejét, mert csak ember... mind kiüresedtek és értelmüket vesztették, ahogy a térköves út szegélyén gyalogoltam napi másfél órákat ide-oda.

Szóval vissza abba az idilli pillanatba, amikor bámultam a sátor szürke oldalát, és nem éreztem semmit. Ijedten és mégis kitörő lelkesedéssel vettem tudomásul, hogy létezik ilyesmi. Ki lehet törölni dolgokat pár óra leforgása alatt. Egyet bever és fordítva látod a világnézetedet. Üres mellkas, csillámlóra pucolt bordák, tiszta lépések. De rég volt már ez is. Most mással mázoltam össze. "tiszta. tiszta, mint a hó, amit összeszartál."