Kék dinoszaurusz

A mai nap ünnepnap. Elhagytam az ábrázoló geometria 1 süllyedő hajóját, és sikerült végre szilárd felületbe kapaszkodnom. Februártól ábrázoló geometria 2. Ott tali.

Citromot darabolva vágtam szét az ujjacskám, amit most egy sárga alapon pihegő kék dinoszauruszba ültetett zsiráfos ragtapasszal fedtem le. Elég sok tanulsága volt az elmúlt heteknek, napoknak. Nevelőapám úgy érzem, megint sikeresen összefoglalta az egésznek a lényegét: A sas nem vadászik legyekre. Kiegészítésképpen pedig még: A boldogságomat nem fogom másokra bízni.

Szépnek és egyszerűnek gondolom most a lelkem, egy sima felületet látok magam előtt. Fényes, csúszós, tökéletesen elvágódik rajta a fény. Sehol egy bucka, kunhalom, vagy sérülés, és mindezt az egész felszínt képezem én. Nincs több gödröcske, nem feszegetem a komoly mélységeket, meguntam, hogy a saját káromra bontom meg újra és újra ezt a szép egybefüggő réteget. Feleslegesen nincs kedvem feltúrni a semmiért. Számomra egy év telt el, másoknak még egy hónap se. Szeretek ilyen gyorsasággal tanulni, és kitágítani az időt, hallani, ahogyan recsegnek a szövetei miközben egymásnak feszülünk.  

Álmomban erkélyekről ugráltam ki, és lebegtem mindennek ellentmondva. Lefekvés előtt hatalmas durranással vágtam ki a biztosítékot és száműztem az egész emeletről az áramot. És most simogatom ezt a szimpla felületet, a kétdimenziós leképezésem, boldog vagyok, kaján vigyor ül az arcomon, és visszaszámlálok, mert most kezdődik még csak igazán ez a nap. A dinoszauruszom is mosolyog a fehérre meszelt körmeim alatt, cinkostársam lesz ő ebben a gyönyörű éjszakában... 

Árvácskaláz

Árvácska. Árvácskafejű. Annyira kommersz egy növény, hogy különösebb figyelemre sem méltattam soha, pedig ott volt állandóan. Időnként összefutottunk és tudtam, hogy sosem lesz köztünk semmi. A szerelem valahol ott kezdődött, amikor először vettem szemügyre őt, anélkül, hogy evidensnek venném a létezését. Félredobtam az összes előítéletemet, és őt láttam immáron csupaszon, először pillantottam meg teljes csodájában. 

Lábaim a nyaka körül, vállaiból rózsák nyílnak, én pedig örökre megváltoztam. Belém ivódott a telhetetlenség, pedig próbálom könnyedre venni ezt a csalfa játékot, hisz így most az összes ágyás rajtam mosolyog. De nem, ebből sosem elég, és az asztal alatt csörömpölő, kiürült terpentines üveget görgetve mélázom, s minden a létező legnagyobb rendben. 

Mégis, a csupasz földet bámulom lábaim alatt, sehol sincs az én árvácskám, és csak én látom a hiányát jelző vékony körvonalait, ezért most iderajzolom őt, minél közelebb magamhoz, hogy a papír halkan nyöszörögjön és gyűrődjön ölelő karjaim között.

Csendben figyel minket a levegőben úszó, kidülledt szemű halacska, néha a szemem előtt csapdos, eltakarva minden józanságot. Az árvácska tarkójába markolok, és nem nézek többet a hal felé, hisz az is csak a számára kijelölt vonalon úszkál. Talán őt látta meg Lunar is, a harcoshalam, amikor kiugrott az akváriumából a parkettára, és bemászott a tapéta mögé, hogy aztán onnan kitépve visszadobjuk a vizébe. 

Az árvácska sápadt lila színét veri az a hal széjjel mindenhova, de szükségem is van ezekre a purpura harmatcseppekre, mert a bőrömön keresztül felszívódva villámgyors kielégüléshez juttat. Apró darabkáiért könyörgöm, ha elfogytak a számomra könnyedén elérhető példányok. A saját függőségemben oldódom.

Más egyéb: Mindig éjszakára festem ki a körmeimet, mert napközben felgyűröm az összeset, képtelenség megvárni a száradást, állandóan lealázom őket. Karocskáim éjjelente az ágyról lelógva stagnálnak. Olykor még így is szerzek néhány paplan-szövet domborművet rájuk mintaként, de általában működik a haditerv. Ma reggel azonban olyan mintát találtam, amelyről elképzelni sem tudom, hogyan készülhetett. Apró rovátkák, szaggatott vonal, egymással párhuzamosan, teljesen szabályosan. Mintha egy pöpp madárka ugrált volna végig a körmeimen a korallpiros hóban. Egyszerűen imádom. Lábnyomai védenek.

Téglácska

Nem vagyok az a dühöngő, neurotikus alkat, de az utóbbi napokban mélységesen felháborodtam az emberi tudatlanság fojtogató áramlatán. Apránként falja a türelmemet, de mégis azzal bőszített fel a leginkább, hogy teljesen természetes módon a létező legrosszabbat feltételezte rólam, és ez a vélemény megingathatatlan téglafalként szorította az ideáit, téglácskáit magában. Tökéletesen lényegtelen, hogy tévedésben él, az elképzeléséből nem enged, és mosolyogva tudatja veled igazát és biztosít afelől, hogy egy csepp szavad sem jutott el a szürkeállományáig.

(érdekességképp: a tökéletlen ember 4 legnagyobb hiányossága:
1. hibák elkövetésére való hajlam
2. az illúzióban élés
3. a mások becsapására való hajlam
4. a tökéletlen érzékek) 

Komolyan úgy vélem, hogy én vagyok a hibás az egészért. Egyrészről, mert hajlandó vagyok végighallgatni, másrészről, mert még válaszolok is rá. Ideje végre magára hagyni ezt az ingatag téglarakást, mert a végén még a nyakamba borul az egész, és meg is érdemelném, elvégre én ültem oda. Potyogtak már így a fejemre szárított agyagdarabok, de valamiért nem voltam hajlandó tudomást venni róluk, még akkor sem, amikor kiserkent tőle a vérem. Amint leesett a varr, megfeledkeztem és megbocsátottam mindenért. Feltételeztem róla a jót, mindhiába, nem is értette senki, miért vagyok ilyen bolond. Sajnálatszag és némi őszinte kíváncsiság a recept.

Nem érdemelt volna az egész egy sort sem, de így könnyebben vette át az uralmat a megváltó közöny.

Babarózsaszín fátyol-közeg

Piciny, de annál sűrűbb cseppekben hullik mindenütt az ég, a földön nem koncentrikus köröket vetve, hanem vonalkákat, milliárdnyi vonalkát, amelyek néha egymás felé mutatnak és összerendeződnek, mint a mágnes által megmozgatott vasreszelék. Igazán könnyednek érzem magam, tudom, hogy a földön lépkedek, ezzel szemben azt érzem, hogy lebegek. A mellkasom finoman megemelkedik, ahogyan a hozzá kapcsolódó momentum menetirányban húzni kezd előre. Harangszót hallok, mellettem a templom, de csak a fejhallgatómban szólnak a harangok, pajkosan mosolygok össze a néma épülettel, amiért megtréfált. A kabátom ujja a kézfejemre csúszik takaróként, védve kihűlt ujjacskáimat, és harangszerűen leng előre-hátra. Harang vagyok én magam is, jelzésértékű és csendet megtörő.

A vagina, mint vezérmotívum, elsőként törte meg a lap fehérjét, hogy aztán álruhába bújva rejtse el magát, szemet nyitott, és apró erekként futottak szét belőle a vonalak minden irányban. Továbbra is ott lüktetett minden feminin jellegével együtt, de mégsem a szokásos alakját öltötte magára. Három lábbal mozog a lényem minden irányba, hajtogatja úgy a végtagokat, hogy az a legkényelmesebb legyen, kitár-bezár. Jelen helyzetben a végtelenségig nyitott, levélüstöke, amely a derekából eredt, szinte virágzóan széthajlik.

Sosem gondoltam volna, hogy sraffozni fogok a dupla profilú vonalzómmal és 0,2-es vastagságú csőfilcemmel a saját agyszüleményeimen. Ezek a vonalak azonban most túllépték az ábrázoló geometrián használt árnyékjelölést, vagy a műszaki rajzot, és eleven szövetekké lettek. A leveleken használt mintázatok emlékeztetnek a levelek mikroszkóp alatt feltárt szerveződéseire. Így egyszerre lettek nagyítva, és maradtak mégis a szemünknek megfelelő megszokott egészek.

A sors is úgy akarta, hogy most találjam meg azt a bontatlan csomag herlitz ceruzakészletet, amit hónapokkal ezelőtt raktároztam be azzal a céllal, hogy felfrissítsem vele a már unalomig bevált faber castell színskálám. Valóban működött a dolog, mert teljesen új árnyalatú babarózsaszíneket találtam. És határozottan kedvelem azt a műanyagtürkízes-zöld ceruzát is, amit régen tökéletesen értelmetlennek tartottam. 

A kristályok erősen ametiszt-színezetűek, képtelenség lenne rajtuk a mi valóságunkban megállni, a lábazatra használt funkciójuk meredek elgondolás, de a szerelmes torzóknak sosem volt szükségük arra, hogy gyalogoljanak, vagy a logika horizontján megálljanak. 

Egy igazán őszinte kitárulkozás ez minden ízében, a lebegő kopoltyú-fátyol-szirmokkal együtt, az apró szalmavirágokkal, és ezzel a törékeny pasztell-közeggel. Mert én felette álltam akkor hazafelé menet az esőnek, mint ahogy ez a torzó is a lila háromszög-cseppek feletti, és a nedvesség mind alá hull. 

Aprólevelű lelkületű

32 ép szélű, áttetsző levelecske fúrta át magát az aranysárga plafonom termőtalaján. Valami ehhez hasonló bennem is kihajtott, csak fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnénk vele. Legalább annyira díszít belül, mint amennyire fonódik egyre mélyebbre minden tagomba és ezzel sziszegve rémisztget. A tejfehér levelecskéin még kevésbé látok át, nem is tudom, hogy mennyire tekinthetem őket sajátoménak.

Így most már nem csak a csupasz körte fürdik villanyban ott fent, hanem leveleivel is díszít negyedmagával. Az íróasztal mizériát sem gondolom annyira lehetetlen témakörnek, egészen jól meg is egyeztem egy sötétbarnással, tehát nem venné tolakodásnak, ha rápakolhatnám végre a magam darabjait fedlapjára. 

Lunar tegnap nagyon lökött volt, kifeszítette magát minden ízében, még a kopoltyúi is egészen kör alakúvá váltak fekete margóval, és tökéletesen összehangolódott velem, mert én is nekimentem volna fejjel a falaknak, szétharapdálva a tapétát, és szétcsapkodtam volna az egészet strandpapuccsal. Mocskos mód zabál a szerelem és a dendrológia kettőse.

Hajnali 3. A zuhanyzás megint kihívás lesz, hogy ne fogyatékosként bámuljam mozdulatlanul a csempét, hanem némi mozgásra is bírjam magam. Ezt így előre érzem. Szanaszéjjel potyogok a vízcseppekkel, és nekivágódom a vertikális felületeknek.

Ő volna az én kis holdsugaram, Lunarom.

Kék, azúrkék!

Egy imbolygó, szivárványos csomó vagyok, fonalaimra bomlok szét, majd újra magamra tekerem az összeset, váltakozó sorrendben, más fedésben, de az arányok csak a felszínen mutatnak mást, lényegében ugyanaz a tartalom, csak trükkösen átszervezve, mert kíváncsi vagyok arra, miként viselkedsz egy megtévesztően mást mutató személyiséggel. Én vagyok minden ami voltam, minden ami leszek, és minden más is, amit még magamba sem foglaltam.

Nem hiszek a sorsban, de most finoman bökdösöm a nem létező körvonalait, melyekkel ideiglenesen áldottam meg őt, és érdeklődve figyelem, miként reagál, alátámasztja-e földöntúli képességeimet, és beenged a mások számára még tiltott övezetekbe, vagy dühösen megtépáz és kizavar. Továbbra is előttem dereng az a nagyon kék szempár, ahogyan cirkál és teljes feketébe vált, vékony azúros kontúrral. Eszembe jut az álmom az egymásnak hajló emberi testekről, ahogyan előrehajolnak, kérdőjelszerűvé alakulnak, és összeérintik a szemük fehérjét. Ez a művelet halkan cuppanó hangot hallat, és békével tölti el mindkét felet.

Határozottan nehéz műveletté válik a zuhanyzás. A bőröm beszélgetni kezdett a vízcseppekkel, és egyszerűen nem hagyja, hogy bármi másra koncentráljak. Percekkel később is csak izzik az agyam, de a fogkrémet még mindig nem sikerült megmozdítanom. A szék lába csendesen szopogatja az odafröcskölt vizet, de nem szól rám.

Még mindig sétálok, és egyszerre szórok szét magamból háromféle árnyékot, ráadásul mindegyik a maga módján jellegzetes kicsikét, majd leülök újból arra a betontömbre, hogy régi ismerősként köszöntsem, és magam mellé ültessem a nyomomban járó, engem követő frázisaimat is. Már megint hajnali 4. Szép jó reggelt.

Ne már torok, ne cibálj

Ásókkal indultunk meg, én személy szerint egy zölddel. Félúton veszekedni kezdtem, odahajítottam egy másfél literes üveget valami mélyebb gödörbe, majd arra ébredtem, hogy orrba vágtam magam. Bután pislogtam a sötét szobában fél hatkor, és egy szemet láttam a sajátométól centiméterekre, mintha egy tükörnek támasztottam volna a homlokom. Az első döbbenetek után minden szépen visszarendeződött a maga megszokott légtéri állapotába.

Pedig ma még csak tanítás sincs, és nyugodtam aludhattam volna. (így egy hete először)

Tegnap is gyanúsan kapirgált a torkom, miközben egy vonalba olvadt a vállam a víztükrön fetrengő fényekkel, és velem együtt haladt hazafelé. A grapefruit hohes C mind a 100% gyümölcstartalmával alázatra kényszerített, mert lehetetlenség kiinni belőle az utolsó cseppeket, így csendesen aszalódtam tovább, növelve cukortartalmam.

Kicsit szédülök, fáj a fejem és torkom, de úgy szombat este óta igazán meg nagyon boldog és szerelmes is vagyok.

“in this concrete jungle we live 
our survival is love that we give
now my instinct has got in my way
it’s true what they say
the world is your chance to create”

Pászma

Mérhetetlenül boldog és könnyed tudatállapot megint, olyannak érzem magam, mint egy aprócska, mosolygó, fényes gömböcskét, ragyogó fénypászmákkal minden irányban. Foszladozik a harag, a keserűség, még mindig szeretem őt úgy, de már szeretem őt másképp is, és tudom, hogy azért voltam olyan mélyen csalódott, mert szerettem volna a boldogsága lenni, és kipottyantam ebből a státuszból. Így most piciny virágzatomat más fények irányába fordítom, és megindítom az újratervezést.

Azóta hallottam kapirgálni a barlang mennyezetén a manócskákat, koboldokat, elaludtam és felébredtem táncolás közben, kiszakadtam és visszazuhantam a testembe abban a pillanatban, ahogyan kinyíltak a szemeim, megriadtam a túl közel tanyázó színpadtól, és rámosolyogtam a zöld lézeres pontocskák halmazára. 

Már nem virrasztok állandó jelleggel hajnali 5-ig, hanem csak óvatosan kóstolgatom a 2-őt, és az elalvás sem harc a csihadni nem kényszerülő agyacskámmal.

Hazafelé a buszról néztem a csíkokból álló embert, hogyan sétál az éjszakában, mindeközben gondolatban már beleformáztam a fél arcomat egy fatest kérgébe, ujjasfa mindenesetre. Néztem a hófehér lábaim kontrasztját a padlószőnyegem felhasított kékjével, lassan, sziszegve mászik ki innét az a szőnyeg, hogy beengedje egykori birodalmába a szalagparkettát. Megsimogatom a sólámpámat, ő pedig cserébe áldást nyújt nekem, mindketten új helyen töltjük az éjszakát, csakúgy, mint a sókristály közepén kihámozott apró helyen fészkelő új izzó, úgy képezek én is egy újszerű, frissebb lelket a szöveteim üregében.

Erősködő pontocskák elerőtlenedése

A mai nap teljesen egyszerű, semmiképpen sem a végtelenbe nyúlóan hosszú gordiuszi csomó, éppen úgy, ahogyan a falra mázolt hatalmas akril betűket is elnyelte végül a lila festék, csak a lassabb száradás eredményeképp bizonyos időre eleinte felerősödtek. Erről eszembe jutott egy számomra kedves ember okfejtése arról, hogy a fájdalomcsillapító gyógyszerek elfogyasztásuk után még mielőtt megkezdenék hatásmechanizmusukat, felpörgetik néhány fokozattal erősebbre a fájdalmat, aztán hirtelen dobják rád a könnyed fátylat, eltakarva azokat a fájdalompetéket.

Dél körül a beton is puhábbnak, szerethetőbbnek tűnt. Az energiaital kiürült dobozában incselkedett a buszon szólózó hangosbemondó, mintha abban keringőzött volna a hangocskája, és léptei ahogy a fémen keresztül az ujjaimhoz értek, továbbították a rezgéseket, ledobolták nekem tutti fruttis morze jeleiket.

Újfent a hajamba engedtem a műrasztáimat. Nálam ez már csak ilyen módszeresen működik, mint ahogyan váltakoznak a természetben az évszakok, ezek a színes-szintetikus kanekalon kukacok úgy fejezik ki röpke menekülési kényszeremet saját létemből, amikor beköszöntenek az égből hulló pehelyszerű lepedőfoszlányok, egy olyan fekhelynek darabjai, amit látok egészben is, meg nem is. Nem állítom, hogy régen jobb volt, mert én is szét akartam tépni, csak féltem a szakadás hangjától, attól a robajló recsegéstől.

Szóval ilyenkor más vagyok. Ez egy más tudatállapotom. Ez egy valóságos gravitációs anomália, hegynek felfelé gurulok, mert képessé tettem rá magam. De most még egy picikét belekuporodom a hengeres hajképletekbe, és akkor kevésbé láthattok majd engem, mert egyúttal azonnal észrevesztek, amikor lebegek a jól megszokott útvonalaimon. Jelenleg átépítek, de azt még nem mutatom meg, hogy merre megyek, mert szeretem, amikor nem jöttök közel hozzám, és így szenvedélyesebb mozdulatokkal hadonászhatok.

Csillámport rejtegettem magamnál, kihúzok belőle egy csíkot, esetleg kettőt, vagy néhány utcát is, és felszippantom mindet egészen a szemem fehérjéig, hogy a pupillám körül szóródjon szét az a rengeteg csillám, és filterezze a látottakat. Végül gyümölcsöket fogok belőlük teremteni, amikor leeresztem őket a könnycsatornáimon át egy olyan törzs szállítóedényeibe, melynek ágak helyett az ujjai bomlanak ki és a levelei közt csillámtermést hoz létre.

Oda fogom én a látottakat manifesztálni, belekenem a csillámmal együtt az érzéseimet is a papíron egyre száradó ragasztóba. Azok is csak épp olyan jelentéktelen pontocskák. Csak nagyobb számban feltűnőbbek lehetnek, erősebb fénnyel, ragyogással, éppen úgy, mint egy szerencsétlen flitteres póló már távolról is üvöltő-vakító nyomorúsága.

Mert amit gondolok és érzek, az mind nem én vagyok. Ezek csak a gyönyörködtetésemre szánt felhők vonulásai… rá nem ülhetek, hisz közelebb érve már tudom, hogy az mind csak megtévesztő köd.

Tompán, fehéren búg, zajong

Gyengéden kenem rá a diszperziós matt fehér festéket a falra, a lila foltokra, az azokból összeálló kézlenyomatokra, a megannyi feliratra, szövegrészletre. Finoman fedi el a szövegkiemelővel odarajzolt neonrózsaszín szívecskét, leesett mellőle a nikotintapasz. Először csak lágyan olvad bele a környező fehéres közegbe, aztán egyre határozottabban veszti el a körvonalait, majd legvégül önmagát is. Eltűnnek mindannyian. 

Lágy mosoly ül az arcomon, és csak hallgatom, ahogyan serceg az ecsetem, cuppog a tündér, mint a hajfestékes kesztyű hajfestés közben a fülecskéim mellett, mint a piercer kezén feszülő kesztyű a szúrás előtt, ahh, nagyon szeretem ezt a hangot. Én szólaltatom meg a sörtéit, és én hallgattatom el a régi emlékeket vele. Nem egyszerűen átfestem, mert látom, miként oldja meg a festék azt a régi alkoholos filcet, kenődik szét a piros narancsszerűen vagy rózsaszínfélén, majd kilehelve lelkét csapódik ki véglegesen és olvad a tapéta göcsörtjei közé.

Halkan szólaltak fel utoljára, hogy átalakuljanak valami újjá.

Aztán mélyen belül megint nagyon szomorú leszek, csendben sír velem együtt a lábfejemből csorgó vérecském is. A tegnap éjszaka egy üres szobában telt. Visszhangzottak a falak, mindent kipakoltunk. Csak a régi ágyam szuszogott a falam mellett, friss ágyneművel, abba bújtam bele védekezésképp. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ebben az üres szobában való alvás. Borzasztóan kifejező, a bennem lévő tompa üresség mosolygott össze cinkosan a lecsupaszított falakkal, pont olyanná vált minden kint, mint bent, és végre megnyugodtam kicsit.

Hófehér hála és köszönet képződött bennem. Erre kerülnek fel a továbbiakban a színek. Ma este mászott fel a világosnarancs. Vele töltöm az éjszakám.

Tobozterápia

Elalvásom előtt tobozokon lépkedtem, szívszakítóan hangos reccsenéssel törve le termőleveleiket, s hiába kaptam el újra és újra riadtan a lábam, végül megint csak beleléptem, hisz észrevétlen ott tobzódtak a tobozok a kék padlószőnyegemen. 

Valamiféle kisebb megváltás volt az alvás, izgatottan vártam a fizikai mozdulatlanságot. Álmomban eleinte önmagam voltam, kaput nyitottam, mert látszott a kaput áttörő üvegen, hogy ücsörög előtte valaki. Beszélgettünk, mosolyogtunk egymásra, majd elindultunk.

A későbbiekben már nem a megszokott testemben voltam. Bármi is történt, nem aggódtam, mert nem éreztem túl nagy felelősséget új szervezetem iránt, valamelyeset mintha szemlélőként költöztem volna csak egy másik lélek mellé egyazon testbe, mintha beszálltam volna egy más által vezetett autóba, hogy nézelődjek, csakhogy a kormány időközben az én kezembe került. Szintén vöröses hajzattal rendelkeztem, de határozottan rövidebb volt, és felfelé állított. Szép vonások, babaarc, mögötte teljes zavar és erkölcstelenség. Mintha magasabban is éreztem volna magam, azaz magasabb volt ez az új lány nálam.

Piszkos előtér, vérfoltok, zacskók, drainek. Itt felötlött bennem valami félelemszerűség, idegenhonba költözött lelkem a vészkijárat zölden világító jeleit keresgélte, majd az eredménytelenség jegyében visszafordította szemeit az újonnan szerzett fizikai test szemgödreibe, hogy láthassa, mi történik a továbbiakban. Míg a lány néha erre vagy arra nézett, én szándékosan máshová, mert nem érdekelt, mit tesz. Azt láttam, hogy valami húscafat van nála, és azzal is tisztában voltam, hogy másokból szedte ezt ki. Szép arcocskáján bárgyú és gonosz mosoly ült.

 Hirtelen elöntött a menekülés vágya, hagytam a piszkos zacskókat a helyükön, tudtam, hogy értem jönnek, ezért felvettem a rózsaszínes felemás mintás cipőimet, bekötöttem a fehér cipőfűzőket. Volt ott még egy kék pár is, de én ezt a rózsaszínt javasoltam az alkalomra. A lányt elárasztó hormonok lassan ivódtak be az én lelkembe is, éreztem én is, hogy most menni kell. Megindultam a folyosón, előtte azonban még leguggoltam a szőnyegre és nemes egyszerűséggel odavizeltem. Felkapaszkodtam az ablakpárkányra, kinyitottam az ablakot, láttam magam alatt a szürke betont, és hatalmas lendülettel ugrottam egyet. Közeledett az a mérhetetlen szürke, míg egészen az arcomba nem vágódott. Eszméletvesztés, és valami féktelen gyönyör árasztott el.

Majd mentők, emberek körülöttem, de ülő helyzetben voltam, és vonyítottam a jobb kézfejembe szúrt branül miatt. Sötétvörös volt a véremtől. Nem fájt, de kellemetlen volt. Az ápoló egyszerűen levágott az infúzióról, kettévágta a csövet úgy, hogy a kezemből még egy 20 cm-es szakasz lógott ki. Uborkalevet spriccelt bele, meg még egynéhány dolgot. Aztán már nem csöpögött a vér a végéből, így elengedett. 

Elszökhettem volna onnét többször is, de nem tettem, pedig nem álltam őrizet alatt. Láttam azokat az embereket is, akiket én tettem tönkre, ott álltak és gyűlölködve magyaráztak nekem, de ezeket szinte meg sem hallottam. Nem érdekeltek. Kinéztem az ablakon és mintha grapefruit-fákat láttam volna.

Hatalmas dörrenés. Mintha a radiátoromat vernék. Újabb. Érzem, ahogy remeg a fém a rá érkező lövedékektől. A szomszéd bontja csak a cserepet és dobálja a tetőről a konténerbe azt. Kegyetlen mód utálok mindenkit. Boldog 15. hónapfordulót. 

Decemberben csontscintigraphia. Nem nézegetni kellene, hanem megoldást találni a problémára!!! Jó reggelt, itt a földön, orvostudomány! Utálom az összes elcseszett virágot a függönyön, a kanapét, ahogy hozzámér, és azt a sok barmot ott bent, akik hiába küldtek el nyár elején is csontscintigraphiára, és lett meglehetősen egyértelmű eredmény, sz*rnak rám! 

És most egyedül, dühösen, haragosan széjjelverem a szobám, és kihordom onnét a maradék holmim! Nem kell nekem senki és semmi, csak azok a szőnyegben bujkáló taposóaknásdit játszadozó dög tobozok, velük fogok majd én most elbeszélgetni az élet értelméről.

Flow

Zsong a fejem, rivalgás ütött benne laktanyát. Egyáltalán nem csodálkozom már azon, hogy elkezdett folyni az orrom, fájni a fejem, és émelygek. A két hete tartó rendszertelen alvás és a kimerültség nagyon érdekes tudatállapotokat eredményez. Mintha állandósult volna valami másnaposság. Kicsit visszakanyarodok most az előző heti szombathoz, bámulom a monitort, körülöttem kisarjadnak a fák, előbukkan az akkori helyszín, és én hiába ülök mozdulatlan, itt minden őrületes gyorsasággal változik át. Csak a laptop maradt meg, hogy ezt dokumentálhassam. 

Beborul a szoba, esti derengés tolakszik a falaim közt, ezt a sötét anyagot szívom be az orromon át, majd pirosat csorgat a torkomba, erdei gyümölcsös bokrokat növesztve a fogaimon. Adok magamnak fél óra hatásszünetet, majd bizseregni kezd a talpam. Ugrálni kezdek rajta, ezekkel a mozdulatokkal kívánom feltérképezni a módosulást. A fura motoszkálás lassan issza át magát a lábaimon, elérte a lábfejem mennyezetét, és rábámult a bokámra. Tudom, nagyravágyó ő, éppen úgy, mint én, ezért átengedem neki azt a két pár bokácskát. 

A szervezetem mozgást generált, megindulok a sűrű emberek rengetegébe, csak én tudom, hogy itt vagyok, itt, ebben a lilás testben, a narancssárga lábakban, ők csak a domborzatot látják, de minden mozdulatom tudatos… mert tudom, hogy ott vagyok és mit teszek. Többnyire mosolygok, és behunyom a szemem. Táncolok egy órát… kettőt, vagy amennyi csak érkezik. Meg is feledkeztem a bokalakóról, aki időközben meleg fuvallattá alakult, és most a végtagjaim alján tekereg. Könnyed pára, mégis oly erős, mintha acélszerkezettel támasztott volna ki. Ha elengedtem volna magam, talán akkor is állva maradok, hisz odaadtam neki a szöveteket, és ő ragaszkodott a függőleges pozitúrához. Az ujjaimon át is az energia áramlott be, valami isteni nektár és ambrózia szippantó berendezéssé lett.

Repülni is tudtam ám, csak nem akartam megijeszteni a körülöttem lévőket. Könnyed és mosolygós manó, meg goblinka voltam, a végtelenségig békés és boldog, intenzív erővel, akit a haladás hajtott, a végtagok lengése, és egy egyszerű sétában is majdnem orgazmust szenvedett. Tágra nyitotta a szemeimet az áramlat, és eképpen görgetett maga előtt hosszú órákon át.

Fontosan csontoskodó

Elfelejtettem elárulni a földbemenetelemet, amely a tábortüzecske körül történt Dádpusztán, kisebb táncikálások közepette, hogy láttam a tűznyelveket, amint az öregecske repedezett fatesteket nyalogatva kékre színeződő nyáluk csorgott végig a kérges bőrökön, melyek fehéressé váltak a hatalmas hőnek engedelmeskedve. Amint végigfutott rajtuk a fehér, felismertem bennük a csontjaimat, egy kupacba gyűjtve. Vitatkozzunk arról, hogy a csontok inkább sárgák, de mindenképpen meleg árnyalatúak most a jelenlegi történetben.

Az a kék bennem is perzselődött ezzel egy időben, az a nyál bennem is végigfolyt minden egyes nyelés közepette, és nagyon komolyan magam elé képzeltem, mialatt a tűz izzadságcseppeket perzselt homlokomra, hogy most betömöm ezzel az anyaggal a rajtam támadt réseket. Meggyógyulok, és tömörebbé teszem azt a degeneratív elváltozást, hisz ez a kék közeg a tömítőanyagom, és bennem áramlik, csak mindezt a tábortűzre vetítve nézem én végig, mint egy mozijelenetet. Ezáltal egyszerre létezem kint és bent.

A földre kuporodva lehűlt a hőmérséklet, csendben vártam, hogy megszilárduljon a csontjaim alkotta öntőformában lévő vegyület. Megkezdődött a csontosodás. Mélyeket lélegeztem, és valami olyasmit éreztem, mintha a gerincem finoman rezgő szívószállá alakult volna, és minden egyes lélegzetvétellel felszippantottam a farkcsontomtól egészen a koponyámig az alattam nyugvó földet. Föld alkotta a gerincemet, felfelé keskenyedve, nagyon hosszúvá nyúlt gúlaszerű alakban.

Sokszor megesik, hogy elfeledkezem erről a támasztékról a talpaim alatt, és ezért csúnyán nézek mindenkire, mert így nem tudatosul bennem, hogy legalább ez az egy közös mindannyiunkban, egyazon felszínen lépkedünk és erre nehezedünk fizikai kiterjedésünkben.

A zavarodott izé

Belülről fogok meggyulladni. Mászik a torkomban felfelé, a nyelőcsövem izzik lassan, minden mocskos és ragadós. Egy macskagyökér, két macskagyökér, minden pici gyökér talál bennem helyet, befurakszik és táplálékot keres, és mint a kukac, vagy a szú a fában, kotorja ki azt a maradékot, amely útját állja, hogy azt helyettesítve ő odaférhessen. Csúnya a gondolat, porzik a járat, amelyet csinált, inogni kezd a szervezetem, mert átszellőzöm, átlibben bennem a szél és a kétely.

Talán kiáltanék, de a hang megakad, mert nem tudom, kihez szólhatnék. Így visszhangként él bennem tovább az egész, rázkódnak a csontjaim, mind beleremeg és kiabálja tovább az információt, morze jelekként koppannak, hallom magamban mindenütt, kipp-kopp, ott vannak! Túl lassan hat ez a gyökérke, és képtelen minden dimenziót az uralma alá hajtani. Rég voltam ennyire tanácstalan, és lassan ért be az egész, aljas volt és nem tehettem ellene semmit sem.

A düh elhalványult, egy kis szomorúság masírozott át, rángatva grimaszba az arc megannyi zeg-zugát, hogy az a kicsi sós csepp alakzat kanyargós utat megtéve hulljon alá, furcsa egzotikumokat növesztve a szőnyegen, bebújva a már ott fekvő hajszálaim közé, hisz ők is szomorúak. Talán az a kis könnycsepp megoldja rajtuk a vörös festéket, kiszabadítja azokat a hajszálba szorult nagy molekulákat, és ezáltal vérré változnak. Le kellene beszélnem a szőnyegemet arról, hogy vérezzen.

Majd értesítem a jegeskávét a gyomrocskámban, hogy ölelje át a nyugtatókat kedvesen, így nem lesznek azok oly kétségbeesettek, kellemesen olvad össze az a zöld a krémes világosbarnával. Majd holnap talán minden másképp lesz, mert addigra a mesterségesen adagolt ösztrogén tablettáim megcsókolnak, és vérzést produkálnak egy könnyed mellékhatásként, ha már a nem létező petesejtjeim egyszerűen búcsút intettek, ááh, én nem menszeszelek, nem olyan fajta vagyok és amúgy is kinőttem belőle.

Biztosan ez a bajom. Csak tudnám, miért úszik az agyam a medencémben? A hullámzás zavarja a gondolatképződést. Olyan gyengén lötyög a csuklómon a kézfejem. Ilyen kis zavarodott izéként létezem.

Get stoned

Kifejezetten haragszom magamra, ha a hozzáállásom olyan léha, hogy hetekig nem kerül ki semmi alkotás a kezeim közül, és csak tombol bennem valami ősrégi fáradalom, ami nem csitul egy esti alvással sem, csak legyűrhetetlenül szaval bennem, és párbeszédet kezd a lelkiismeretemmel, ami nem hagy nekem nyugtot. Ilyenkor meglehetősen aljas egy jószág a bennem magjaiban szunnyadó művészet, mert jelt ad ottlétéről, ám nem szándékozik manifesztálódni, hisz ahhoz túl fáradt vagyok (csak tudnám mitől?) és a leendő körvonalak csak az én bensőmet marják, és feszítenek, tágulnak addig, míg elő nem törhetnek.

Érzem, ahogyan süppedek egy kényelmesen langyos iszapos közegben, olyan vagyok, mint egy darab kő, kellemesen lecsiszolódott a vándorlások alkalmával, és most nem mozdul semerre sem, csak fekszik, és gyűjti magára az algaréteget. Hiába nyúlsz be alá, csak tétován mozdul egy keveset, megcsiklandozza a hasikáját, ezzel az én hasamat is, az örvény megkavarja a köldökpiercinget, majd a homokszemek is odakapaszkodnak. Nem mozdulok, de rángatom magamat kitartóan, hátha felemelhetem saját lényemet is, egy kis levegőhöz jutva.

Pedig annyi az ötlet! Hujhuj. Úgy érzem kövecském lassan görögni kezd a vászon felé, és kiterül 60 cm x 80 cm felületen, és mint egy nyomda, keni oda a molekuláit, azokat a feszítő, benne növekvő vonalakat. Ha elég erősen szorítom oda, talán kilép ez a kőhúsból, hogy beteljesedjen. Tehát ezzel most meg is kezdem az összeolvadást. A körülöttem mocorgó víz alapú közegből lesz a leves!

Szentséges Szűz Mária augusztusban megszólalt.

Meglehetősen pihent állapotomban sétálgattam Rolanddal hazafelé, mikor a kapunk előtt állva földöntúli rekedt hangüzenet lüktetett végig az utcán, jelezve, hogy nem a nyitva felejtett ablakokon szűrődik át a kékesen vibráló tévékészülékekből, hanem egyenesen az út felől érkezik, mintha szemből, a beton felett lebegve harsogott volna ez az ismeretlen. Röviddel megszólalása után már rohangáló idegsejtjeim felismerték az imarészletet, mely eképpen szólt:

“…Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért,

Most és halálunk óráján. Ámen.”

Döbbenten fordultam Roland felé informálódni, hogy “ugye nem csak én hallom ezt?”, de az ő hasonlóan értelmes feje megerősített abban, hogy nem csak engem kísértett a hang, meg a bűneink lajstroma. Értetlenkedve bámultuk a sötét utcát, és próbáltuk megfejteni az ima forrását. Egy fél perces csend után azonban újra megszólalt a rekedt, nem éppen emberinek tűnő jó barátunk. A levegőben hirtelen elkezdett zizegni a félelem, mi pedig észrevettük a tőlünk nem is épp oly messze lévő kocsiban mocorgó fekete alakokat.

“Ki azok az idióták, akik éjfél után a sötétben a kocsiban az utcán ezt hallgatják, ráadásul ilyen hangerőn?’

Bemenekültünk a kapunkon, úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a látszólag kiszállni készülődő alakokat, ám a lakás ablakából már hiába kémleltük az utcát, mert az autó addigra eltűnt. Majd a bejárati ajtó zárját hallottuk zörögni, és megjelent az én édes egyetlen Szerelmem is, aki a barátjával együtt nagyon jókat röhögött rajtunk, ahogyan álltunk értetlenül a csutkára felcsavart Mária rádió bűvöletében…

Azért most így, hetekkel később a szomszédok megjegyezték, hogy nemrégiben őrült szektások voltak az utcán, akik kint hangosan imádkoztak, és ki sem mertek menni a házból, hogy megnézzék, mi történik ott egyáltalán. Ennyit a lelkiismeretünkről.

O.z.o.r.a - Chill out stage 15:00

Az egész valahogyan úgy kezdődött, hogy elhatároztam, ez sem fog rám különösebb hatást gyakorolni, észrevétlenül múlnak el majd az órák. Tompán fájdogált a fejem, és a szemeim minduntalan lecsukódtak, ahogyan feküdtem a lila pokrócon. Aludni szerettem volna inkább, de a szemhéjaim szisztematikusan mászkáltak még fel és le. A plafonon megannyi köröcske, hullám és forma. Sötét. Pislog. Mennyezet.

Balra néztem és akkor valami megindult. Egy határozottan sötét foltban orrok, szemek mintázódtak, az alak eltakarta a száját, és engem nézett. Nevetni kezdtem. Felültem, de az alak továbbra sem tűnt el. Rámutattam és nevettem tovább. “Ez a ninja engem bámul!” Ő volt az első barátaim egyike.

A továbbiakban az asszociációk teljes tárháza rohanta meg szürkeállományomat, és minden mozgásba lendült. Minden egyes folt jelentéssel bírt, és hozzám beszélt, majd pedig az egész egyetlen történetbe olvadt össze. Rengeteg hal úszott, melyek egy szinten voltak a sétáló emberekkel. Mindannyian éreztek valamit, és megmutatták ezeket nekem is. Maga a mennyezet is hullámozni kezdett. Elfordultam.

Fekvő helyzetben találtam magam szemben egy fa törzsével, és az abból pislákoló csodaszép kék íriszű szemecskével, amelyen fénylő fehéres tónusok jelezték a pupillán megcsillanó fényeket, és az elevenségét. Visszafordultam, feküdtem csak a hátamon, és nevettem. Hatalmas békesség kúszott a mellkasomba, és belülről simogatott, nagyon puhán és szeretetteljesen. Összeolvadtam a földdel, a pokróccal együtt, ő pedig teljes mértékben magába fogadott. Kialakult benne negatív lenyomatom, amelybe beleillettem. Csodálatos élmény volt.

Kis fácska mellett álldogált a nagyobb fa, és kékes árnyalatú madarak csiviteltek a plafonon, úgy lógva ott, mint a szarvasagancs trófeák, miközben a fában világos folt által manifesztálódott eső hullott kifelé a mennyezetről egészen a nádtető széléig, ahová belengtek az akác parányi levelei. Mindegyik levélke mozgott, mintha egy helyben táncoló vízcseppek volnának, aztán végigfolytak a domboldalon a homokban, mély vájatokat hagyva maguk után. Három síkon hullott ez az eső, három felületen folyt végig, és minden egyes síkfelület alján működött csak egy arra ható gravitáció, így történhetett, hogy sohasem hulltak ezek az arcomra. Én pedig tovább lebegtem a földben. A nadrágom óceánként kavargott.

Felkeltem a pisilés szándékával, és lassú mozdulatokkal megindultam a dombocskán felfelé. Egy örökkévalóságig voltam forrás, beleolvadtam egy pillanatba, amely nem akart véget érni. Kitágult az idő. A lépteim biztosak voltak, nem ingadoztam, ám csak a zenének megfelelő lassú lüktetéssel voltam képes mozogni, mintha a zene egy finom hálót szőtt volna, négyzetrácsosat, csavart elemekkel, és ez finoman illeszkedve a szervezetembe húzott volna előre-hátra. Haladtam előre és hátra. Éreztem, ahogy súrlódik bennem a zene, de tette mindezt kellemesen, nem tolakodott csak úgy egyszerűen a húsomba.

Egyre többször estem ki az időből, mert az túl nagyra tágult, és csak zizegett rajtam, mint egy xxl-es ruha, ha a szöveteihez értem, tudatosult bennem a pillanat, de ha épp nem érintkeztem vele, csak pici valamiként forogtam ott benne középen. Ha letettem a fejem a földre, a zene lüktetett a földben, ami felrobajlott a fejembe, majd visszaereszkedett a földbe. Mint egy lift, járt állandóan, de a fejem még mindig fájdogált, így inkább felkeltem, és kettébontottam ezt az épületformát. Ha becsuktam a szemeimet, villódzni kezdtek színes képek, formák. Leginkább egy A betű és egy 1-es hibrid keveréke, és ezt az alakot töltötték ki mindenféle textúrák. Az A kis ablakocskájának alján fehér csipke lebegett, a textúrák pedig gyerekkorom elfelejtett képeiből alakultak. Barbie baba ruhák szövetei, és a plüssállataim alhasi szőrének mintázata váltakozott, rettenetes gyorsasággal.

Egyre nagyobbá vált az a bizonyos ruha, és egyre sűrűbben vesztettem el a pillanatokat a szemem elől. Tökéletesen magamnál voltam, de utána elfelejtettem hogy kerültem éppen oda, ahová. Beszéltek hozzám, és bámultam a mozgó szájat, a tátogást, a hangok nem érdekeltek. Ültem a fűben, és nagyon lapossá váltam. Gyerekek és kutyák mindenütt. Ment le a nap, másként esett rám a fénye. Kézfogás és séta. Meleg hibiszkuszos tea igazán aranyos barnás árnyalatú agyagos csészében. Sátorrengeteg. Májkrémes kenyér. Egyre sötétebb minden. Vissza-vissza az emberrengetegbe. Limonádé. Lassan megérkezem, nagyon lassan. Kezdem megint uralni a helyzetet, de még aljas a történet, és olykor megint elvesztek egy egy idő-darabkát, jelezve ezzel, hogy még nem ért véget. Igazán hosszantartó egy mogyorócska volt ez.

A grafitbelűek sem alszanak

No akkor iszunk egy teát, bevisszük a folyadékot, és nekiállunk rajzolni, ha nem hagy békében minket a muzsika, és itt dobol bennem, bennünk, mindenütt, és ahogyan lüktet, mozgásra bír engem is, és én ezt generálom tovább egészen apró mozzanatokká, amelyek majd megrándítják a grafitbelű barátocskáimat, és a fa borítása fog táncolni a fából készült papíron, ámde sohasem érinthetik egymást, csak a grafiton át pulzálnak kicsit, tudják ők is, hogy milyen volt régen, és ugyanazok az élőlények voltak hajdanán, ám most szelíden hallgatnak, sejtszinten emlékeznek a nedvesen suttogó humuszkolloidokra, egyre nagyobbá váltak általuk, egyre több levelecske beszélt onnan fentről és mesélt állapotáról, beszámolóik szimultaneitása rezgette a levegőt, és váltotta ezt fel a sós hámrétegem, amelyen keresztülfutva most az idegrendszerem és agyam lombosodva tárgyal újfent a grafitbelűekkel, olyanná változtatva a fejszerkezetem, mint egy lombkorona, a levelecskék az érzékszerveim, az erecskék bennük az idegrendszerem, és rezgetem csak a ceruzák népét finoman, így adom át nekik a saját litániám, egyenesen a koponyámból másznak elő a raszta-ágak-gyökerek, fává változom, valahogyan egészen másképpen.

Interessantes trip

Teljes mértékben olyan érzés, mintha kétoldalról lassan kúszna be kezeivel a halántékomba, és finoman simogatva, kapirgálva jelezne a koponyámon. Eltompulok, és egy fekvő háromszög-szerű alakzat ereszkedik a szemeim elé, ezen keresztül módosul a térlátásom, minden, ami kívül esik a háromszög vonalain, elmosódik és lényegtelenné válik. Egy fekvő háromszögön keresztül látok, annak csúcsa határozza meg figyelmem tárgyát. A patakocskát, amely előttem folydogál, a növényeket a partján. Szemellenzőm sokkal koncentráltabb figyelmet szolgáltat így nekem.

A finoman sötétlő beton teteje hullámozni kezd alattam, mintha a patak feljebb mászott volna, és a vízfelszínén ülve nevetgélnék. Érzem, ahogy mocorog, de érdekes módon én egy helyben maradok. Egyszerre visz magával oldalirányban jobbra, és maradok mégis ugyanott. Továbbra is nevetgélek. A világ egyszeriben olyan mulatságossá vált a késő esti levegőben. A mellettünk elrobogó hév világító ablakai magasodnak felettünk, az arcok az üveghez olvadva hév-testűekké válnak. Százlábú zöld hernyó helyett százarcú teremtmény robog a síneken Ráckeve irányába.

Aum Gam Ganapataye Namaha

“Ormánya általában a bal oldalra hajlik. Negyedik keze áldásosztó helyzetben van. Egyszer, amikor Siva hosszú távollét után hazatért, Ganeshát anyja, Párvatí ajtajában őrként állva találta. Shiva be akart lépni, de Ganesha megállította. Mivel nem gondolta, hogy a fia távolléte alatt így felnőtt, Shiva levágta a fejét. Amikor később tisztázódott a helyzet, Párvatí rávette Shivát, hogy keltse életre a fiát. Ez azonban csak úgy volt lehetséges, hogy Shiva annak az élőlénynek a fejét helyezi vissza Ganesha nyakára, akit először meglát. Ez az élőlény pedig egy elefánt volt.

Ganeshát “Ekadantának” is hívják, mert az egyik agyara törött. Azt mondják, ez az agyara akkor tört el, amikor az elefánt fejét levágták.”

Ganeshával azonos ütemben lélegző, Ganeshát nazálisan magába szippantó alakot bontottam olyasvalakinek, aki létezett, és ezzel együtt mégsem, alakot öltött, de mégsem töltötte azt ki. Megfogalmazódott, majd definíciójával együtt eltűnt.

Kristályok tapadnak bőréhez, és nőnek ki belőle újabb mennyiségekben, ahogy az ezerszirmú lótusz egyre közelebb ér az orrához. Ő válik majd az én elkristályosodott emberemmé, lótusz-szirmokkal az orrában. Így konzerválom.

Nem mondanám azt, hogy túl jó napom volt. De ezzel a rajzzal sikerült kiürítenem magam.

A kékpotrohú sosem alszik

Domináns tűzkorongba burkolja törékeny vállát, elrendezi mind a 4 lábát, majd szisztematikus táncba kezd és ringatózik egészen hajnalig. Első ízben rajzoltam kék-fekete csíkos potrohot, azonban a potroh körül lengedező lábak még a folytatásra várnak. A potroh és a lábak közt totális reflexió áll fenn, azaz a potroh teljes mértékben kizárja a lábak általánosan elfogadott helyzetét, folyamatosan visszaveri a hozzáérni készülő végtagokat, így olyanná válik ez a szerkezet, mint egy állandósult, és kinyíló helyzetben lévő virág, lábformájú szirmokkal, állandó távolságot tartva.

A felsőtest ringó mozgása hozza működésbe a potrohot. Talán még nekifutok ennek a témának néhányszor, és kipróbálom, hogy milyen térszerű szerkezet alakul ki akkor, amikor:

- ad1: a potroh felé csukódnak össze a lábszerű szirmok, és a felsőtest válik kocsánnyá (és ezáltal megszűnik a potroh visszaverő hatása, a törzs mozgása is abbamarad) 

- ad2: a felsőtest köré zárulnak a lábak, kissé absztrakt módon kicsavarva ezzel a szervezetet.

Égigiliszta hoax

A mai adag a háromszögek közt lengedező fiatalok problematikája. Itt már kicsit komolyabb a vonaltobzódás, mert a boltíves formák merevítik ki a földet szimbolizáló barna szakaszt, amely gúlaszerű és a füvet helyettesítő képződményeinek tartóeleme is egyben. A rétegzettség finoman utal és válaszol az általunk használatos talajtani rétegekre, osztályozásra.

Az égen egy földigiliszta tekereg felvéve egy korong alakot, hisz ő lesz majd az, aki áttúrja és bekebelezi a bemocskolt sztratoszféránk, vagyis megment bennünket a káros sugárzástól, ezáltal hagyva értékes nyomokat magából útja során. A földigiliszták csupán ezeknek az égigilisztáknak elcsökevényesedett leszármazottai, akik az égből esőként lepottyanó darabkákból születtek újjá itt lent.

Vihar előtti csend

A füzéri vár látképéből szabadulván a mai nap tökéletesnek bizonyult egy új képsorozat bepöccintésére. Ezzel szándékozom kicsit felfrissíteni a mostani lelkületem, beleengedni finoman a mozdulatokat, az elkenődött cselekvést, a kevésbé biztos, a helyes arányokat keresgélő vonalakat, amelyek nem érlelődnek tovább, hanem megmaradnak a vázlat szintjén. A kidolgozott képeimhez képest ez afféle gyorsírás, a vizuális kifejezés spontánabb rögzítése, ezáltal egy sokkalta frissebb vonalvezetés.

Lecsupaszítva mutatom meg a struktúrát, mindeközben ezeken a kevésbé kidolgozott műveken átlátszóbbá válnak a szándékaim is, nem takarja őket megannyi tónus és árnyalat. Ők az alapozó nélküli szerény szeplős vegetációim, ámbár egy teljes mértékben eltökélt program részei.

Tehát először volt a rajz, tompán lüktet, majd következett az erre ráhajló színesebb burok, végül szúró éles vágásokként hasít bele a harsányabb filc. Egy félbeszakadt partikuláris mozzanatként rögzült be az arcát vállaihoz közelítő lány, és a körülötte hulló kósza, fekete esőcseppek. Az égbolt helyén felhőkként redőznek az Aladdin nadrágjára hajazó ruhaformák, belőlük megannyi láb lóg alá hajtva a fellegeket is, mint egy égbolton araszoló emberi lábakkal rendelkező, légköri párából született százlábút. A benne mocorgó kék golyóbisok rezgése kelteti a lezuhanó darabkákat.

Az alatta megpihenő lány a vihar előtti csendben elidőzve vetíti ki önmagának tudatalattijából a fekete esőcseppeket, melyek a valóságban még nem kezdtek el hullani. A rendszeresen ismétlődő, már oly jól ismert folyamatot is felidézve hamarabb megkezdjük az esemény átélését, mint ahogyan az a valóságban valóban elkezdődött volna, és érintkezne ezáltal velünk.

Spirálon tenyésző füllangók, avagy az auriform lepidopteronok

Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem az utolsó ecsetvonások közti pillanatokban. Szeretem boldognak érezni magam, és ahogyan elnyújtózkodik mindez a közvetlen közelemben, oda és vissza ér, körbeér. 1 évvel ezelőtt ilyen tájban kezdtem neki ennek a festménynek, és már akkor egyből éreztem, hogy többet fog ez jelenteni az eddigieknél. Már a vázlataiban is benne tombolt valami különleges. Megszületett egy konyhában, beköltözött egy BMW hátsó ülésére, áthelyeződött egy albérletbe, fent gubbasztott egy kanapé tetején, megpiszkálták utoljára tavaly augusztus környékén, majd hazaköltözött újra velem.

Annyi mindent látott és érzett ez idő alatt, pedig csak vászon, alapozás és festék a lelkem szösszenete, nincs benne semmi élő, csak az én mozdulataim, vonásaim megdermedt kövülete. Amikor az első pillanatokat töltöttem együtt ezzel az 50x70 cm-es feszített vászonnal, manifesztálódott rá az akkor érzett nyugalmam. A maga félkész állapotában is tökéletesen tükrözte az életembe lépő új személyt, és mindazokat az érzéseket, amelyeket magával hozott. Féltem is, hogy egy év távlatából nehéz lesz ennek megfelelően befejezni, de mivel a köztünk lévő kapocs sem lett gyengébb, így a képbe is hitelesen át tudtam adni azt a maradékot, amivel egészet alkothatott.

Egy olyan spirálba másztam, amely teljesen különbözött az eddigiektől. Ráébresztett a füllangók pontos születési stádiumaira is. Ez minden bizonnyal egy új képet fog generálni, amely ezt az újonnan keletkezett képződményt fogja definiálni. A festményeim mindig tanítanak számomra valami újat, az érzések generálják magukat a festményeket, tehát ha elég interakció ér, akkor egy önműködő, és önmegvalósító folyamatról beszélünk.

Szóval adott egy kép, egy emberfejű humán részekből összetevődő komplex szervezetről, amelynek fej része egy végtelen hosszúságú nyakban folytatódik, vagy nyakhoz toldott spirális alakban feltekert karból, amely ennél fogva sokkalta több könyökkel rendelkezik. Ezen a hosszú képleten nyugszanak gócpontokként a fülecskék, amelyek a gazdatestről leválva fülekkel repkedő pillangókká, azaz füllangókká válnak.

A füllangó egy évvel ezelőtt bújt ki a bábjából, én pontosan azidőtájt gondoltam újra a saját intim életem. Az egyik legnagyobb szerep ebben természetesen a barátomé, aki a megfelelő módon szinkronizál és kezel engem. A füllangók a végtagokból válnak ki egy meglehetősen lassú folyamat eredményeképpen, amelynek köszönhetően az általuk hallott információt a következő testre röppenve osztják tovább. Mi magunk is füllangókból tevődünk össze, akárcsak egy mások véleményének darabkáiból álló mozaik, melynek nincs pontos összeszerelési elve, minden illeszkedhet mindenhez, ámbár mindegyik variációnak megvannak a maga következményei. Talán sosem fog nekünk senki sem szólni, hogy “rossz” kombináción erőlködünk, és azért a sok kellemetlenség.

Szóval spirálisak vagyunk, és a hozzáállásunkra támaszkodunk(ez képezi magát a spirált). Ha a saját gondolatok megerősödnek, a spirálist alkotó “kocsányunk”, karhoz hasonló, ám végtelen hosszú végtagunk (önmagában paradoxon így a kifejezés: végtelen végtag) láthatóan is vastagabbá válik. Tehát ezen az előnyt élvező szerven alakulnak ki a fülecskék is, amelyek bábok módjára csimpaszkodnak a karhoz hasonlatos nyúlványon, és magukon füllangókat képezve kelnek ki azok a megfelelő időben. De ez még egy hosszabb történet lesz.

Ezt a bejegyzést a combcsontomnak és az új rasztáimnak ajánlom

Megkerültem a vizsgaidőszakból, a klinikai kontrollokból, és a viharfelhőmből. Ugyanis a mostani időszak konkrétan úgy ölelt magához és olybá nézett ki, mintha egy viharfelhő közepén ülnék, várnám, hogy mikor csap oda vagy belém néhány villám, hol ráz fel álmomból éjjelente, mikor tör rám napközben. Volt itt ám álmatlankodás, hajnali 5-ig sírás, miegyéb. Néha úgy érzem, ha megpiszkálják az embert, az hajlamos alkotóelemeire szétbomlani. Én legalábbis a lábfájdalmaimat a kemoterápia vagy a szteroidok csúf visszaköszönéseiként tartottam számon, és azt sem hagytam figyelmen kívül, hogy alapjáraton sem rendelkeztem túl erős csontozattal.

Szóval két MRI-, és egy csontscintigraphia vizsgálattal később arra az okosságra jutottak, hogy bár az alapbetegség (Hodgkin-lymphoma) recesszióját nem zárhatják ki teljes biztonsággal, de nagy valószínűséggel degeneratív folyamatok zajlanak a femur (szerepében combcsont) felső gömböcskéjében, pontosítva 9x3x8 mm-es területen játszva, és a jobb térdemben, de szerintem a bal sem hagyható ki a mulatságból, hisz az is rendetlenkedett már éjjelente. Mint egy rossz fogfájás, csak nem elhanyagolható körülmény, hogy a comcsontom nem a számban van.

Tehát most azért még izgulunk értem, alapjáraton is igénylem a gyengédséget meg törődést, mondták is már, hogy vigyázzanak rám, mint egy porcelánbabára. Jelenleg várjuk, hogy mikor postázzák már ki végre az erre a hétre ígért 4 éves nagy záróvizsgálatom zárójelentését zárásként a zárófejezetembe.

Ha ügyesen viselkedek, akkor kapok D-vitamint is, mert az nekem jó!

Az én részemről az önterápiák kicsit másképp zajlanak, lehet, hogy csak azért, mert nem alkalmazok kontrasztanyagot. Eszembe jutott, hogy megtartottuk a kemoterápia miatt levágott, több mint 30 cm hosszú hajam, amelyből raszta készült, a barna rasztatincsek pedig hozzá lettek rasztázva a mostani hajamhoz. Így nem vesztettem el teljesen mindent, mondhatni visszakaptam valamit, amit akkor elvettek. Újrahasznosítás a magam módján.

Kicsit összefilcelődött, csiszolódott a múlt és a jelen, valamely szilárdabb egységben újjászületve, amely arra szolgáltatott, hogy engem felvidítson. A derékmagasságban lengedező rasztácskák amúgy is olyasféleképp viselkednek, mintha állandó ölelésben részesítenének. Régebben úgy gondoltam, hogy nem is baj, ha levágjuk azt a hajat, hisz az részt vett mindenen, ami nekem fájt vagy rossz volt, telítődött. Talán éppen itt az ideje, hogy megmutathassam annak a fejemben létező lánynak, aki ez által a hajkupac által képviselteti még magát, és ami belőle megmaradt, hogy a világ szebb, mint akkor ahogyan azt ő látta és gondolta… mindenképpen bátorító. A jelenből visszanyúlva kitoldottam, foltoztam a múltam, és tudom, hogy ezért nagyon hálás, mert az ő múltbéli hálája kúszik át az én jelenembe, és kísér minket végig a jövőnkbe.

Máz-fogyasztás és narancssárga-mozgó deszkák

Ismét csak az álmok. A természetben bukdácsoltam, de most semmi pozitívum sem volt benne. Közparkokon sétáltam keresztül egy kisebb csoporttal, sárral teli részeken, ahol építkeztek. Volt egy fából készült, deszkához hasonló tárgy végigfektetve az egyik ilyen területen, és mindenki azon kelt át. De csak addig szolgálhatott átjáróként ez a léc, ameddig sárral volt beborítva a felső része. Kissé liquid szerkezettel rendelkezett, mert néha hullámzott, és élénk narancssárga színben pompázott. Mintha egy mozgó, műanyag fadeszka lett volna.

Ráálltam a szélére, amit nem borított már semmiféle sár sem, mert az előző átkelők nyomán az lepotyogott, mire a deszka megmozdult alattam, engem pedig a többiek lerántottak róla. Hatalmas pánik közepette elmagyarázták, hogy a deszka nekem vágódhatott volna, a lábaimra csavarodva, kitépve az ínszalagjaimat. Mert mindig ezt csinálja, ha nincs sárral fedve. Bemászik az ínszalagok közé és elpusztítja azokat.

Aztán hazafelé sétáltam. A kapuban a csengő helyén egy lemezmeghajtó volt, de valahogy csak sikerült bejutni. Az előtérben felálltam egy szennyestartó tetejére, és így olyan magassá váltam, és hosszúvá, hogy boltívszerűen áthajlottam a plafonon, miközben a fülbevalóimat piszkálgattam. Nem értettem, hogy miért esik ki állandóan a lila dobókocka. Majd a mellette lévő lyukba egy ceruzát dugtam be, a radíros végecskéje kandikált csak ki, és újra a dobókockával kezdtem foglalatoskodni. Rájöttem, hogy a cimpám végig van hasítva azon a részen, tehát az a lyuk már nem lyuk, hanem egy lefelé néző csík a föld felé. Valami átvágta a fülcimpám ott. Megfogtam a vágás két szélét és széthúztam. Olyan lüktető vaginaszerű formát öltött, úgyhogy inkább békén hagytam.

Lezuhant a boltív testem, felborult a szennyestartó, de én továbbra is a levegőben maradtam, súlytalanul.

Az ébredés meglehetősen hosszúra nyúlt, nehezen tértem csak magamhoz, pedig ez nem jellemző rám. Most így, egy epres jogobella elfogyasztása után úgy gondolom, hogy én egy olyasmi lény vagyok, aki magából táplálkozik. Ha megfelelő környezetben vagyok, akkor viszonylag pozitív irányban történik mindez, és ettől az étkezéstől nem leszek kevesebb, csak több, mindig létrejön vele valami új is, talán a saját bensőm is besűrűsödik kedvező állapotban úgy, mint egy fekete lyuk, és akkor nagyon sok minden lehet bennem, és nagyon jól érezhetem magam tőle. Rossz helyzetben, időben azonban már kevésbé sűrű ez az anyag, és állandósulva csökkenő tendenciára áll.

Mint egy doboz, amiben ott ficánkol a lelkem, a doboz falain rózsaszín máz, amelyet eszeget, akárcsak az akváriumban algaevésre kárhoztatott házmester halak. Az a doboz a te világod, a tiéd, azt teszel bele, amit akarsz. Ha elfogy mindened belőle, és kénytelen vagy átrágni a karton határolóvonalaidat, más dobozok után fürkészel, és csak azt lesed, hogy a többi doboz gazdája hogyan viselkedik, már rég véged. Megfulladtál, és nem bírtad megteremteni a magad világát. Életképtelenné váltál.

Ha képes vagy arra, hogy a rózsaszín máz elfogyasztása után a teljes színskálát megteremtsd a dobozodban, az az igazi. Olyankor tudni és érezni fogsz mindent, anélkül, hogy kinyitnád a saját dobozod, tudni fogod, mi zajlik a többiben, mi történik a dobozok körül, mi történik a doboz-univerzumban, hiszen az apró dobozodban érezheted az összes többit is ezáltal, egy kis térben az egészet. Ekkor megszűnnek létezni a falak.

A mi dolgunk csak a máz-fogyasztás. Hogy aztán mit teszel ezzel, mivé alakítod, a semmivé, vagy az egésszé, az már önkéntes.

A gilisztaeső megfogalmazódása

Előző éjjel egy furcsa szerkezettel közlekedtem álmomban, két kereke volt csupán, mégis stabilan állt, gurult alattam, és volt rajta egy pöpp ülés, amin forgolódhattam. Hosszú utakon gurultam vele végig, Duna parthoz hasonló környezetben, fűzfák között, normál fényviszonyokkal. Olyan nyugodt volt minden. Az egyik utcában a kerítésen áthajló Dicentra spectabilis-t láttam, és vissza akartam fordulni érte, hogy leszakíthassak a szívvirágból a herbáriumomba. Csendesen utazgattam álmomban.

Jelenlegi állapotomban fákat, műanyagokat, üvegeket, fémeket, bitument és aszfaltot tanulmányozok. A tanulmányaimból pedig szépen felépítem majd önmagamat is, a lehető legtartósabb és legesztétikusabb anyagokból.

“Hajlonganak a láthatatlan szélben,
sárga levelük az idő árkaira hull.”

Sosem gondoltam volna, hogy ilyen leszek. Vagy azt, hogy olyan. Gyerekként csak a jelen érdekelt. Gyerekként nem ismertek, tinédzserként a belsőm kivágtam, szakítottam, majd a szervezetem tiltakozására ezekkel a darabokkal végül mégis foglalkozni kezdtem. Felemeltem őket, átszíneztem, formáztam, volt, amit kénytelen voltam kicserélni. A kinezológia foglalkozik olyasmivel, hogy a rossz emlékeket átformálja, hogy felválthassa őket valami kellemessel. Picit úgy érzem, hogy elveszett a gyerekkorom. Nem tűntek el az emlékeim, de nem bírok azonosulni a dolgokkal. Nem önmagammal, hanem az akkori énem körüli környezettel. Nem értem őket, de csak azért, hogy tökéletesen eluralkodhasson az értetlenség, hisz ők sem tudtak engem mire vélni.

Találtam néhány darabkát az akkori kislányból, de elcsomagoltam őket. Sok hasonló fordult már meg a kezemben, mert mindig is az a fajta ember voltam, aki intenzív kommunikációt folytatott a papírokon önmagával. (ha már másokkal ez sikertelen volt) Legutóbb a szemétbe kerültek ezek az aktivitások, de most megkegyelmeztem nekik. A maradéknak. Átlényegítem őket egy más érzéssé… valahogy kiadom őket magamból… átszinkronizálom őket egy festménnyé, vagy egy rajzzá… beleolvasztom a távoli égzengés hangjait, a töredékeimet, egy olyan organizmust, amely a lehető legfurcsább helyzetekben is az ég felé tör…

Fatörzs szerkezetével szétágazik, karjai párhuzamos egyenletekké válnak a földdel, és a kellemetlenkedések ármányai az égen gyülekezve földigilisztaesőt bocsátanak alá. A földigiliszták sosem hullhatnak örökké, a karokon pedig nem képesek fent akadni, a giliszta végül mindig alább kerül, lényem felülkerekedik. Majd a lehullott férgek fogják számomra nyújtani a tökéletes táptalajt ahhoz, hogy egyrészről ezáltal igába hajtsam őket, másrészről tovább érhessenek végtagjaim, szirmot bontsak.

A gyerekkoromban az volt az igazán ijesztő, hogy még közel álltam a földhöz, nem volt köztünk sokszor lényegi különbség.

Mindenki velem beszélget az éjjel

Nagyon furcsa dolgokat álmodtam, és az egész éjjel olyan érzésként maradt meg bennem, mintha folyamatosan valami hullámzó eszközön feküdnék, és vízszintes helyzetemben többször pörgetnének meg úgy, mint egy iránytűt… mintha valami szerencsétlen iránytű lennék mágnesek közelében. Túl sok ember tűnt fel álmomban, túl sok érzés, és összezavartak, mert nem értettem tisztán egyiküket sem. Régi barátok, akikkel egymásra sem néztünk, és gondosan ügyeltünk, hogy ez beszélgetés közben se változzon meg. A papám a villanykörtékről mesélt… aztán a hév képe ötlött fel, amint a lyukas padlóján kilógó kábelt húzza maga után… és valahol a sínek közt volt a konnektor, amelybe bele kellett volna akadnia… én meg valami érdekes megfigyelőként lestem, hogy létrejöhet-e ez a közösülés.

Fagylaltok jöttek elő, növények… nem is értettem az egészet… egy egyetemi előadás, amely színházzá változott félúton… félig-meddig ismerős arcok jöttek oda hozzám, hogy letegyék mellém a füzeteiket. Tudtam, hogy ott kell maradnom az előadás végéig. Majd sétálgatni kezdtem a környéken, kanyargó utak, enyhén lejtős domboldal, a két szélen fák. Nem volt hideg, kellemesen fújt a szél. Anyámmal beszéltem telefonon az öcsémről. Az agyam kaleidoszkópszerűen szóródott minden egyes pillanattal újabb darabokra szét, és állított össze valami pseudo képet, amely csak úgy tűnt, mintha valóságos lenne, azonban képtelen volt ingatag stabilitása miatt megadni a valóság kellő látszatát.

Németországban is jártam, és haza akartam jönni, de nem akartak repülőre engedni. Aztán valami buszon találtam magam félúton, ahonnan lerángattak, és beöltöztettek valami habos-babos ruhába, és belöktek a híd alatt zajló karneváli forgatagba, ahol része voltam egy színdarabnak. Fontos karakter lehettem, és ők tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy én eljövök megmutatni majd ott magam. Én pedig erről nem tudtam semmit.

A kék szín is meglepően sokszor felbukkan mostanság, mert határozottan emlékszem, hogy kékes színű ruhát fedeztem fel magamon, az előző álmaim egyikében pedig kék festékkel öntöttek le, és folyt végig rajtam mindenhol.

Hajnali 3 felé aludhattam el, bár akkor teljesen ébernek éreztem magam, tartottam is az elalvástól. Túl hangosan hallottam csicseregni a madarakat. Furcsának is találtam, de nem hittem volna, hogy az ablak nyitva van. Ma reggel láttam, hogy résnyire mégis nyitva volt. A fejem és a gondolataim is olyan tompák, mintha víz alá nyomták volna, és a közegellenállás fékezné az idegrendszerem. Előző éjjel is furcsa dolgokkal lehettem elfoglalva, mert reggelre nem volt az orromban az egyik orrpiercingem. Ilyen sem történt még eddig soha.

A mai nap úgy gondolom, hogy a mocorgásé lesz. Fel kell ragasztanom a kiszáradt növényeket A/3-as lapokra. Az izgalmak csak akkor fokozódnak majd igazán, amikor végre megszámlálom az egyedeket. Remélem, kellemes csalódásban lesz részem, és közel járok már a tavaszi részlegben elvárt 50-eshez.

A szobámra is ráfér már egy takarítás, talán az itt felhalmozódott rengeteg tárgy kiáltozik esténként folyamatosan, és azt hallom a koponyámon átszűrődve. Mindegyik beszél, és mindegyikük másról, mert mást látott, én pedig nem érezhetem magam egyszerre hirtelen mindegyikük helyzetében, és nem lehetek egyszerre mindenütt, mert létrejön ez a zavaros hullámzás. Majd talán ha már gyakorlottabb leszek, jobban tudom kezelni a helyzetet, de most egyenlőre úgy érzem, hogy egy rendrakás talán hasznomra válna.

Szimultán keringés

Egy egész világot építek fel köré. Nem véletlen. Vaskos falakat húzok papír arcaik elé, és nem csupán holmi védelmi funkció betöltése gyanánt, hanem ezzel is elősegítve a helyes látószög beállítását-építését mások retináiban. Bármit is kínálsz magadból, azáltal sebezhetővé válsz te magad is, és éppen ez benne a szép. Talán a rajz is továbbfejlődik, szinteket ugrál, attól függően, hogy hány cinikus szempár és szótagszám ütődik a vonalainak. Mint egy valóságos túlélő, aki büszkén mondhatja majd el magáról, hogy szembe mert nézni azokkal az értetlen gyilok-tekintetekkel.

Ezekkel a felállított párhuzamos világ-képekkel könnyítem meg a létezésüket. Ezek a falak nem egészen olyanok, mint a telek- és területhatárolóként funkcionáló terméskő és tégla alapanyagú társaik, hanem sokkalta rugalmasabbak, afféle burkot alkotó élő sejtekből felépülő áttetsző, ám mégis vastag hártyák. A vastagsága nem tompít, nem mossa össze a színeket a vonalakkal, csak fertilizál egy kicsit, hisz a különleges életformákat óvni kell. Ez képezi a rajzaim immunrendszerét.

Az értelmezésük egyetlen lehetséges módszere a saját burkod felnyitásában rejlik. Ha megengeded, hogy a tekintetük szabadon áramolhasson a vénáidban, ők is feltárják kétdimenziós testüket.

Ujjakat sarjadzó tobozok

Hurokbol hurokba asszimilalodok, mar csak alig egynehany gondolatom rebben meg arra az eshetosegre, hogy egy nyugalmasabb szakaszban bontakozhatok kedvemre zavarmentesen. Ilyen sajnos nem letezik, ez csak egy hipotezis, egy altalam felallitott irracionalis lehetoseg, amely nem kompatibilis az en eletemmel. Tudom, hogy ezektol a hozzam es lelkemhez adott aromaktol leszek az, aki vagyok, ezert nem retteghetek a korulottem mozgolodo gigantikus kezfejektol, amelyek belehentergetnek es loknek a legdragabb fuszerekbe, es nem panaszkodhatok, amiert minden testnyilasomon ezek folynak befele, oldodva a sajat izeimmel.

A szunet is csak egy ujabb kihivas.

Szabadidomben ujfent novenyeket szedegetek, keszulodom a tavaszi herbariumom osszerakasara. Sajnalom a novenykeket, amiert abszurd ketdimenzios letbe probalom kenyszeriteni oket a pres altal. Aranyos, ahogy tiltakoznak, begyurik leveleiket, osszetornek, toporodnek.

Tobozokat is rajzolgattam. Nem gyujtottem most egyenlore meg tulevelu fajtakat, szoval nem azert kellettek ezek a generativ szervek, hanem valahogy csak engem tett erdekes modon boldogga, ahogy szorongattam a gyantas tobozokat. Lassan erlelodott meg bennem a gondolat, hogy ezekbol tanulmanyrajzot fabrikaljak. A tanulmanyokbol pedig atformalodtak kollazzsa.

A tobozok a maguk modjan juttatjak el szaporitoanyagukat, utodjaikat tavolabbi helyekre, csinalnak magukbol egyre tobbet es tobbet. Ezzel ellentetben en maskeppen mukodok. Nem azert, mert gerinc szeli at a hatam kozepet, hanem mert en keptelen vagyok sokszorositani magam. Meddosegemnek egy modszerrel szulethetnek csirazo sarjai, ha en magam teszem onmagam oly ertekesse, amely feler a szaporodas altal letrejott egyedek plusz a sajat magam ertekevel.

Tehat tobbet kell nyujtanom, tobbre kell vinnem, magamnak kell eljutnom annyi helyre, nonom olyan magasra, es kiallnom a hatraltatoimmal, irigyeimmel szemben. Az en tobozom apro, termo- es meddoleveleibol ujjacskak masznak elo, amelyek imitaljak a helyvaltoztatast, es mutalodva novesztenek olyan tagokat, amelyek hasonloak a toboz felepitesehez, hasonlokeppen fonodnak ossze stb.

Nincsenek bennem magok, en valami mast alkotok majd, ami jobb ennel. Mert maskepp szaporodom. Erzeseket es gondolatokat termekenyitek meg es hordok ki, majd ezeket vizualis ontoformaba engedve tarom magam mindenki ele.

Sárga szilva, kék lótusz és fürtösparadicsom

Elkészült egy igen idősnek mondható festményem, amelyen utoljára tavaly augusztus-szeptember környékén dolgozgattam. Most a kedves Fürtösparadicsom elnevezésre hallgató teremtményem egésszé lett, és magába foglalta, olvasztotta jelenlegi gondolataimat, hangulatomat. Mindig nehéz egy idősödő féligkész képpel bánni, hisz nem elég, hogy a rajzi tudásod fejlődése kontrasztot generálhat a képen, még ki is kell engesztelned a szerencsétlent, amiért ilyen soká hanyagoltad. Szabályszerűen újra össze kell vele barátkoznod.

Tegnap egy padlásszobában görnyedve hajoltam egészen közel az arcához, néztem a szemeibe, és vártam a pillanatot, amikor megengedi, hogy hozzáérhessek. Ha nem hajlandó az együttműködésre, az katasztrofális következményekkel járhat a végkimenetel szempontjából. Közös nevezőre kell jutnunk, el kell érnem, hogy újra megbízzon bennem, és átengedje magát a kezeimnek, és a gondolataimnak, amelyek újraformálják majd.

Jelenleg a sárga szilvám magjait szétszórva a szobámban szemközt helyezkedek el az ominózus festményemmel. Boldog vagyok vele együtt, és felettébb örülök annak, hogy nem hallgattam az egy évvel ezelőtti önmagamra, amely akkoriban felhúzigálta a fehér vászonra grafittal a vázlatait. A festmény időközben megváltozott, és újat kívánt. Pont emiatt féltem is hozzáérni, mert még nem voltam tisztában az átszabás mikéntjével.

Mindeközben egy új alkotás is születni látszik, a Nymphaea Caerulea teának pedig emléket állítok majd a keserves küzdelmünk tiszteletére. Az új kép papíron terjeszkedik, lábujj-szárnyakat növeszt, és kézfejeivel emberi fejeket formáz. A fürtösparadicsom korszak méltó utóda. Háttere még labilis, nem tudom, minek támaszthatnám neki őket, hogy biztosan álldogálhassanak szín-tagjaikkal.

Egy más látószögből

Kellemesen szédelgek, fekszem, és figyelem, ahogyan hűl le körülöttem a hőmérséklet. Nem, felállni, megmozdulni nem fogok. Ahhoz már túl hideg van, és fáznék. Fáznának a gondolataim is. Túl két zárthelyin, épp a homályukból pisogok a következőre. Holnap reggel 8-kor megmérettetem magam geodéziából is. Még nem tudok szögeket számolni, irritálnak az irányok, és berregek a számológéptől, de mivel holnap kénytelen leszek odapiszkítani valamit a lapomra, így lassan ötletek után nézek, hogy mivel tegyem.

Pici vagyok és a szoba felületén vízszintes folyamban folydogálok szerteszéjjel, beleakadva a szőnyeg bolyhaiba, és mindazokba a szöszökbe, amelyeket lehetetlenség onnan kiporszívózni. A gerincem többfelé ágazik, és tekeregve nyúlik el több irányba, megérintve ezzel a falat. A végtagjaim mozdulatlanok. A kézfejem a szőnyegen fekszik. A többi részem nem tudom, hova mászott.

Sosem szoktam érezni a testem körvonalait. Csakis akkor, azon kivételes esetben, amikor direkt erre terelem a figyelmemet. Olyankor visszaparancsolom magam a kereteim közé. Talán ezért is vesznek észre az emberek, mert lebegek és szétúszkálok folyamatosan, és talán ilyenkor véletlenül hozzájuk is érek, vagy megbököm őket valamely érzékeny pontjuknál.

Annyira képlékenyek vagyunk szellemileg, és olyannyira nem veszünk erről tudomást. Minden apró kapcsolat, kommunikáció, és általuk gerjesztett érzés hatással van erre az alakunkra, és mi mégsem törődünk vele, mert nem láthatjuk. Pedig ennek is lehet mell vagy derékbősége, és lehetséges, hogy épp az anorexia nervosa fogyasztotta, tépte darabokra, csak nem az éhségből táplálkozik, hanem a közömbösségből, a csendből, a ki nem mondott dolgokból. Elvégre azok is, bár nem halljuk őket, ott lebegnek. Gondolatban megszülettek, léteznek, tehát azon a síkon szabad utat is kapnak és zabálják a mi darabkáinkat.

Talán ha lerajzolom ezt, restaurálom az állapotokat, megörökítem… esetleg vissza is fordítom az eseményeket. Azt hiszem most rájöttem arra, hogy pont a ceruzámmal fogom tudni helyreilleszteni a roncsolt résszeket. Ha sokáig tekergek az emberek közt, megesik, hogy sérülök itt-ott. Talán így visszakaphatom az elvesztett darabkáimat is.

Maga a daganat is a szövetképzést módosítja irreálisan, ám a szervezet ilyesfajta próbálkozása nem lehet megoldás az elvesztett részek pótlására, sem az újak létrehozására. Az csupán valami álvikarizmus. Szellemi síkon azonban létrejöhetnek az új “szervek, végtagok” mindez a saját tudatodból leválva, hisz annak korlátai végtelenek, anyagfelhasználása úgyszintén.

A két kezemmel vagyok képes újrateremteni, és létrehozni tudatom új formáját. Ha bántanak, új karok születnek, amelyek majd megvédhetnek, ha egyedül vagyok, új arcot teremthetek a sajátom mellé. És mivel semmi sem tart örökké, így ezek a pszeudo-szervek is elszáradnak és lepotyognak, amint bevégezték küldetésüket, vagy eljött az az idő, amikor nincs már rá többé szükségünk.

Még valami: Negatív lett az MRI-eredményem! Annyira boldog vagyok!

Rajzra hányva 38°

Magam sem hittem volna, hogy befejezem még a napokban ezt a rajzot, és valami felszabadítóan jó érzéssel tölt el a dolog. Parányi negatívumja ezen történésnek csupán annyi, hogy kizökkentett a statika és geodézia által nyújtott életérzésből, és most nagyon nehezen találom meg a visszavezető utat. Azonban kénytelen kelletlen, de meg KELL találnom ezt. Már megint, mintha a bőrömet nyúznák.

A rajzaimmal kapcsolatban úgy érzem, hogy egy újabb korszak nyílt, a széleket jelentő alkotásokat pedig a nyáron elkezdett festmények jelentik, és éppen ezért most kellene hajtani a kiteljesedés irányába. Talán mondatjuk, hogy a mostani figurák néhol torzabbak lettek, azonban ezáltal egy új értelmezési lehetőséget is alkottak. Tehát így ennek függvényében a mostani alkotások kicsit olyasfélék, mint az orchideák mikorrhiza kapcsolatai a gombákkal. Az alap-képzetet táplálnia kell a “normál világunknak”, az elfogadottra épít, és azt kollázsolja össze.

Az orchideák képtelenek élni a gombáik nélkül, az én rajzaim a valóságnak tűnő világunk nélkül. Ennek köszönhetően bukkannak fel benne újra és újra a már jól ismert formák, a megnevezhető testrészek, ujjak, fülek, arcok szemek, azonban mindezek elrendezése túlmutat a megszokotton.

Talán a tudatalattink mögött is hasonló lények lappanganak, tulajdonságaik kivetítenek nekünk egy ezekhez a képekhez hasonló szervezetet, amely képviseli a lelkületünket. A saját viselkedésünk határozza meg a végtagokat, a szerveződést, a belső külalakját. Ebben a másik térben lebegő lényeknek összessége - amelyek bennünket testesítenek meg - határozza meg talán a kapcsolataink milyenségét is a többi emberrel.

Magukat a konfliktusokat is okozhatná az a tény, hogy a tulajdonságainkból felépülő amorf szervezetünk nem passzol össze a velünk szembenállóéval. Hisz lehetséges, hogy az ő képzeletbeli külalakja pont úgy lebeg ebben a térben, hogy a végtagjai rossz helyen ütköződnek nekünk, ezért képtelenek vagyunk fájdalommentesen egymás közelében tartózkodni.

Természetesen ebben a furcsa világban is léteznek növények, azonban szilárd talaj híján a mi “szilárd” szervezetünkben találnak menedéket.

Tehát ez a dimenzió finoman beleszövődik szöveteinkbe, együtt élünk vele, és folytonosan formáljuk egymást életünk során.

Orchideapüré

Nemrég rajzoltam meg az önarcképem bal alsó negyedében lebegő zöldes orchideafélét, ahol finoman összeolvadt az almazöld a sárgás és a méregzöld árnyalatokkal. Kapott néhány pettyet is a drága, így ő is olyan kis szeplős lett, mint amilyennek én éreztem magam kislány koromban.

Akkoriban úgy gondoltam, hogy nagyon csúnya vagyok, mert nincs aranyszőke derékig érő hajam, és világító haloványkékes szemem. Azóta fermentáltam magam, végigjártam a vaníliagyártás során is szembeötlően hoszú és kényes időszakot, és gondolatban szívesen utazom vissza ahhoz a barna hajú kisleányhoz, és simogatnám meg a fejét, ülnék le mellé rajzolgatni neki királylányokat, hableányokat. A piciny pokrócba burkolt vaníliarudacska ő, védeném én mindenkitől.

Pedig régen sosem szerettem a vaníliát. Mindig csokoládés fagylaltot kértem, és citromosat. És mindig felhorzsoltam a térdem a mászókatéren újra és újra. És sokszor felsértettem magam az emberekkel, mintha valami falnak dörgölőztem volna meztelenül. De nekik biztosan kellemetlenebb lehet ilyen csúnya vakolatos, göröngyös epidermisszel rendelkezni… szóval nem is csodálkozom rajta, hogy az én puhácska, sápadt rétegeim ellen intéztek támadást.

Lüktetek. Ide-oda. Egyszerre keltem későn és korán, így enyhe lagymatag fáradtság fonódott a bőröm alá, amely lebeg a füstölővel együtt, lebegek én is csak míg én jobbra-balra horizontálisan, addig a füstölős más állapot függőleges irányban, és a kettő öszefonódásából és a ritmikus huza-vonából négyzetrácsos hálót alkotunk a szobámban.

Már csak egy hagymaszoknya kellene, és korrekt módon beültetném magam önnön termőtalajomba.