A kert egy mikrokozmosz, hallhattam anno ezt a nyíltnapon, az iskola megtekintésekor. Magával is ragadott a hangulat, már csak azt bánom, hogy mindezt szükséges kerítésekkel körbevenni. A szerkezettan által okozott bosszúságok eljövetele szinte biztos pontja volt a közeljövőnek, de csak most húzom a szám igazán a terméskövek megrajzolásakor. Még mindig a szabályos váltósoros terméskőfalamon vajúdok, de az istenért sem akar megszületni. Érzem, hogy ez valami komoly császármetszés lesz, de kénytelen leszek magamból eltávolítani, mert valamit kedden be kell adnom.
A nátha és megfázás tünetei miatt már amúgy is úgy érzem magam, mint egy terméskövek közé szorított szerves-anyag halmaz, szinte érzékelem, ahogy a habarcs befolyt a füleimen és orromon keresztül, és belekötött az arcüregembe, ami miatt jelenleg most nem kapok levegőt. Habarcsországból üzenem, hogy itt bent meglehetősen meleg van, és remélem nem a lehetséges láz játszik szerepet a klímaváltozásban.
Szívesebben rajzolgatnék most izomszerű nyúlványokat, mintsem a szabad mozgást korlátozó építményeket. Az én gondolataimban szereplő nyúlványok hosszirányban mozognak, kapcsolódnak a beléjük ékelt tárgyakba, míg a terméskövek a maguk merevségében préselődnek ágyazatukba, és alszanak. Ezek a merev szerkezetek mind-mind alszanak. A merevség kényszeríti őket álomba, hisz ami eleven, és éber, az mozgást végez. De a mi köveink nem mozoghatnak, mert a számukra kijelölt vonalon belül kell maradniuk, és nem vándorolhatnak, aprózódhatnak át a kert túlsó végébe.
Konvertálnom kellene a nyúlós velőimet, és képzeletemet durván megmunkált tömbökké, hogy aztán a karom és ujjaim közvetítésével abból a feladathoz méltó kerítést varázsoljak. De még mindig túl képlékeny vagyok. A tegnapi önfeledt rajzolgatás nagyban előhozta ezt a rugalmasságot, ami szükséges volt az önarcképszerű alkotás megkezdéséhez. Egy A/2-es méretű lap színesceruzával való árnyékolása még mindig embert próbáló feladat, de már annyiszor nekifutottam ennek a projectnek, hogy valamit ideje lenne felmutatnom belőle.
A háromarcú lényemet háttérbe tettem, de őt sem kívánom félkészen hagyni. Az önarcképes megnyilvánulás most prioritást élvez, elsősorban az újdonsága miatt, másrészről azért, mert eddig ilyen formában és ilyen felületen sosem mertem szembenézni önmagammal. És persze tudom azt is, hogy nem ez lesz az utolsó alkalom, hogy ilyet csinálok, mert még nem elég jó ahhoz, hogy a folyamatot megállíthassam. Ez csak továbbiakat fog gerjeszteni és ez így szép. Autonóm.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése