Kékes emberölős

Ostobán bámulom a feltépett parkettákat. A sikolyokra mindig felkapom a fejem, nem bírom megszokni, pedig minden egyes szám elején újra felhangzanak. Ha fáj a bokám, akkor rágyalogolok még vagy 20 kilométert, és elmegyek bulizni is. Aztán hülye vigyorral lépkedek a csonkokon, néha a cipőre sandítva, hogy kívülről, vagy belülről érkezett-e a támadás, de a cipő ép. Minden transzformáció szellemi szinten történik. Az agyam és én magam vagyok a támadás. Fizikailag bontom magam, és ha nem tudom eldönteni, hogy merre, akkor mindig a lábam az első, ami felmondja a szolgálatot. A menekülés segédeszköze a béna, kopott csontokkal.

Sétálunk a temető mellett, ütemesen hadonászva a zenére. Az előbb még itt voltunk, és most meg már ott vagyunk. A nagy rácsodálkozások pillanata ez.
- Nézd, milyen hosszú a hajam!
- Nem, inkább az út az.

Először öltem meg álmomban valakit. Kaptam egy csúnya, fakó kék papucsot a portán, és azt mondták, hogy ezt valami halott rokontól szerezték, vigyázzak rá, fel kellett érte bontani a koporsót. Valami múzeumba léptem be, de festmények és képek helyett az érkezőkről készítettek fényképeket, ami nagyon bosszantott. Leültem én is egy asztalhoz, és grimaszoltam a portrén. Egy nő jött oda, akivel minden ok nélkül összeverekedtem, és csak az a feszítő izgalom volt a mellkasomban, az érzés, hogy addig kell ütnöm, amíg csak bírom, különben ő fog bántani engem. Az asztalokon és a falakon egyre szaporodtak az apró, élénkvörös foltok, ahogy a fejét odavágtam.

Tegnap este is ment a harc, csak ott egy részeg és szakadt nő volt, és undorodtam hozzáérni. Aztán szarba léptem a murvában botladozva, és senki rohadtul nem értett semmit sem. Bele fogok sétálni az esőbe. A rajz sem fog tudni sokáig itt tartani.

Addig is egy kellemes emlék... ahogy feküdtünk a parton egymás mellett, 5-6 órán keresztül, és a személyiség ezerarcúságáról beszélgettünk, aztán egy halott szitakötőt adogattunk egymásnak. Nem éreztem, hogy múlna az idő. Azon a betontömböm fekve végtelen és nyugodt volt minden. Csak a hangya erőszakolta a szitakötőtetemet. Mosolyogtunk a bennük lakozó szörnyetegekre, mert tudtuk, hogy azok sosem bántanák egymást. Az enyém jelenleg ott maradt egy bárszéken ülve, és morog ezzel a beszakadt állú kisherceggel. A homlokunkra ragasztottuk, hogy: "bazdmeg".

A K A R A L Á B É K R Ó L

Ozorán eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok beszélni. Lebontottam a nyelvtant, a kapcsolatokat, magamat, szépen lassan végigcsobogtam néhány vénámon, lepacsizva a mellettem úszó hemoglobinokkal, és annyira nevetségesen egyszerűnek és semmilyennek tűnt az egész, magától működő rendszernek, hogy tudtam, nincs értelme ezt megfogalmazni, vagy kifejezni, megy magától nélkülem és a szavaim nélkül is.

Megy minden magától.

Azóta csak beszélek. Újra megnevezem magamat, a helyet, ahol éppen vagyok, és feszülök olyan dolgokon, amelyeket nem tudok irányítani, csak szeretném azt hinni, hogy összeturkálhatom, és számít a kezem nyoma.Talán sosem fogok továbblépni erről a szintről, mert mindig erősebb lesz a kényszer, hogy a belém zúduló megfigyeléseket elmeséljem a fűrészporos tapétámnak. És nektek, mert ti vagytok a falaim és a korlátaim.

Ezért most megmagyarázom a karalábékat is. A szervezetből nőnek ki, pulzálnak, ugyanazon helyen szívva és küldve az energiát. Felfuvalkodott tartalékok, melyek a levegőbe emelik a reménytelenséget, hogy a magaslati levegőn kitisztuljon a fejed. Ám addigra a felemelkedés már felemésztett, és a talajt elveszítve ugyanolyan szerencsétlen leszel, mint Az ember tragédiájában az űrben tévelygő Ádám. Ott fent, sápadt képpel szellőztetjük aztán az eleganciánkat, egészen addig, míg a pudvás és csoffadt zöldségeinkkel és testünkkel együtt vissza nem zuhanunk a helyünkre.

"Láss most! Minden előtted megvolt nélküled: és minden mindörökké, a világ ámentelen végtelen."