Elmaradt bejegyzések miatt sűrített pépet kaptok csepegtetve. Az utóbbi hónapokban jobbnak éreztem a csendet, mert ha az emberrel sok érdekes dolog történik, jobb, ha arra koncentrál, és majd csak a későbbiek folyamán jegyzi le az arra érdemes dolgokat. Csurka Eszter kiállítását igen régóta meg szerettem volna említeni, amiatt is, mert egyrészről messze az egyik legtöbb érzéket megmozgató kiállítás volt, másrészt az Ernst múzeum utolsó megmutatkozása volt ez. (Robert Capa fotós-iszonyat-kreatív térré akarják alakítani, mikor a hatalmas ablakai miatt, és az alapjáraton is szecessziós és különleges épület miatt ez szerintem egy hatalmas ballépés, a festményeknek több jogosultsága lehetne ott, jobban érvényesülnének)
Szerettem volna kicsit jobban összefoglalni a Csurka Eszter általi benyomásokat, egymás mellé rendezni a festményeket, képeket, mert az interneten nagy az összevisszaság, nincs konkrét honlapja, így a jobbnál jobb képek csak úgy szétszórva hevernek itt-ott.
„A tengerpartra kifekszik a tenger,
a világ végén pihen a szerelmem,
mint távoli nap vakít a szivem,
árnyéka vagyunk valamennyien.”
/Pilinszky/
A tárlat címeként szolgáló tenger klisé egyedül az első teremben érvényesült, a földet mindenütt rizsszemek borították, amelyeket a lámpa úgy világított meg az amúgy homályban derengő teremben, hogy azokon a cipőnyomok a tenger alkotta hullámokat idézték meg. Fantasztikus volt ebben lépkedni, lehajolni, belemarkolni és szórni, mint a homokot. A falakon skiccek voltak, gyors mozdulatú vázlatok elsősorban markáns arcú, maguknak való nőkről, akik nem akartak beszélgetni, de mégis annyira erőteljesen néztek, hogy zavarba hoztak. Nincs mit mondaniuk, mert keserűek, és úgy gondolják, nincs szükségük senkire sem, hagyják, hogy elmossa őket a víz, amennyire puha és letisztult a víz, annyira érdesek és erőteljesek ezek az alakok, mégis szeretetet érzel csak irántuk és megértést, mert látod bennük magadat is.
A szobrokkal teli sötét teremben tágra nyílt szemekkel tapogattuk a fémes szobrokat. Valóban olyan érzés volt, mintha a víz alá ereszkedtünk volna, és bár sötét van, mégis kivehetővé válnak a fekete korallzátonyokban megőrzött minták. Nem lehetett nem megfogni őket. A falakat valami sötét, sütőpapírszerű anyag fedte rengeteg gyűrődéssel, ránccal és izgalmas felülettel. A tenger legmélyebb bugyraiban lélegezhettünk. A szobrok vízbe engedett viaszként kezdték meg létezésüket, a folyékony viasz haláltusájának rezdüléseit őrzik, némelyik pedig fémből is kiöntésre került ezek közül. Az ember szívét ilyenkor szállja meg a béke és a szeretet, és csodálkozik rá arra, hogy mennyi gyönyörűség van a világban, és milyen szerencsés, ha mindennek részese lehet.
A víz nyugodt kékjével erőteljes kontrasztban álltak a vörösben és bíborban elmozduló festmények. Elmosódott, nagyon szigorú pillanatképek, különösen nagy kedvenc a magasból lelógó hernyóbábra emlékeztető kép, ahol emberekben végződik a selyemgubó, és a legszelídebb korall-narancs és flamingórózsaszínben mozdul be az egész. Én is szeretek csak így lógni a végtelenbe, és mosolyogni.
A festmények többségének nincs címe, így egy sokkal tágabb körben rendelhetünk hozzá asszociációkat, érzéseket. Rengeteg készült vegyes technikával, így az alakok háttere digitalizált és vászonra nyomtatott pixeles felület, ezen kenődik szét lágyan és áttetszően vagy épp vastagabban az olajfesték többdimenzióssá varázsolva mindent. A vegyes technika mindig kiszélesíti a világot, több síkot, frekvenciát hangol össze, ha jól csinálják. Az ember valóban újat teremt vele.
Hús, izomzat, mozgás, elkenődés, rengeteg meleg szín után egy kis hideg lila. Szerepelt néhány akvarellkép is, ahol a megfolyt festék arcokba rendeződött, az egyik szélén pedig egy apró molylepke ücsörgött, amire Szabi hívta fel a figyelmemet. Tényleg nagyon inspiráló volt az egész, itt különösen átgondoltam az eddigi dolgaimat, elképzeléseimet, és kicsit összebarátkoztam az akvarell gondolatával. Némelyik feketés hátteren csillámló por terült szét.
A kicsit monokrómabb, szürkésebb árnyalatú mozdulatokat annyira nem éreztem át, nekem az már túl hideg volt. Az alakok egyszerűen egymás közelében mozognak, vagy vonulnak. Egy irodaház aulájába tudtam volna a legtökéletesebben elképzelni ezeket, amint éppen ugyanolyan szürke elmodósott árnyak/emberek masíroznak előttük. Párhuzamosan ugyanazt csinálják, mint ami a festményen is szerepel, ügyet sem vetve a képre, ami csak egy drága dekoráció. Hideg, fém, üveg, minimalizmus, lakberendező.
A kiállítás végére érve a piros szobát elhagyva ahol amúgy rengeteg ideig ücsörögtünk a babzsákokban, fátylakkal és fóliákkal harcoló és hullámzó emberek kísértek minket. Ők egyszerűek voltak, nagyon tiszták, kristályszerűek és szépek.
Szerintem érdekes paradoxon, hogy amíg az ember a kiállításról meditatív állapotban jön ki, megnyugszik, kisimul, és egységesen ph semleges módon mosolyogva jön ki, addig a bejáratnál kapható Csurka Eszter műveit tartalmazó katalógusban sokkal depresszívebb, sötétebb hangulatú képek szerepelnek, egészen másféle hangulatot keltve, mint amit eredetileg a kiállítás kiváltott az emberből. Volt egy üres, kockaformájú szoba, ahol nagyon hangos szívdobogást lehetett hallani, azzal megegyező ritmusban pedig fény gyúlt ki, majd kapcsolt le. Olyan volt, mintha egy hatalmas szervezet részei lennénk, hisz a falakon mindenhol a vörösre mázolt húst és izomzatot láttuk, mi pedig a szív kamrájában álltunk, belülről szemlélve ezt az organikus egységet. A szívdobogás végigkísérte az egész kiállítást, szinte minden teremben hallani lehetett, kihatott a mi kis szívünkre is, igyekeztünk együtt dobogni és lüktetni, kisimulni, elmozdulni, és elkenődni.
Néhány alkotás még, amit interneten találtam, és úgy gondolom róla, hogy szeretném itt megőrizni, illetve felhívni rá a figyelmet:
.jpg)
.jpg)
