Akkoriban úgy gondoltam, hogy nagyon csúnya vagyok, mert nincs aranyszőke derékig érő hajam, és világító haloványkékes szemem. Azóta fermentáltam magam, végigjártam a vaníliagyártás során is szembeötlően hoszú és kényes időszakot, és gondolatban szívesen utazom vissza ahhoz a barna hajú kisleányhoz, és simogatnám meg a fejét, ülnék le mellé rajzolgatni neki királylányokat, hableányokat. A piciny pokrócba burkolt vaníliarudacska ő, védeném én mindenkitől.
Pedig régen sosem szerettem a vaníliát. Mindig csokoládés fagylaltot kértem, és citromosat. És mindig felhorzsoltam a térdem a mászókatéren újra és újra. És sokszor felsértettem magam az emberekkel, mintha valami falnak dörgölőztem volna meztelenül. De nekik biztosan kellemetlenebb lehet ilyen csúnya vakolatos, göröngyös epidermisszel rendelkezni… szóval nem is csodálkozom rajta, hogy az én puhácska, sápadt rétegeim ellen intéztek támadást.
Lüktetek. Ide-oda. Egyszerre keltem későn és korán, így enyhe lagymatag fáradtság fonódott a bőröm alá, amely lebeg a füstölővel együtt, lebegek én is csak míg én jobbra-balra horizontálisan, addig a füstölős más állapot függőleges irányban, és a kettő öszefonódásából és a ritmikus huza-vonából négyzetrácsos hálót alkotunk a szobámban.
Már csak egy hagymaszoknya kellene, és korrekt módon beültetném magam önnön termőtalajomba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése