Kellemesen szédelgek, fekszem, és figyelem, ahogyan hűl le körülöttem a hőmérséklet. Nem, felállni, megmozdulni nem fogok. Ahhoz már túl hideg van, és fáznék. Fáznának a gondolataim is. Túl két zárthelyin, épp a homályukból pisogok a következőre. Holnap reggel 8-kor megmérettetem magam geodéziából is. Még nem tudok szögeket számolni, irritálnak az irányok, és berregek a számológéptől, de mivel holnap kénytelen leszek odapiszkítani valamit a lapomra, így lassan ötletek után nézek, hogy mivel tegyem.
Pici vagyok és a szoba felületén vízszintes folyamban folydogálok szerteszéjjel, beleakadva a szőnyeg bolyhaiba, és mindazokba a szöszökbe, amelyeket lehetetlenség onnan kiporszívózni. A gerincem többfelé ágazik, és tekeregve nyúlik el több irányba, megérintve ezzel a falat. A végtagjaim mozdulatlanok. A kézfejem a szőnyegen fekszik. A többi részem nem tudom, hova mászott.
Sosem szoktam érezni a testem körvonalait. Csakis akkor, azon kivételes esetben, amikor direkt erre terelem a figyelmemet. Olyankor visszaparancsolom magam a kereteim közé. Talán ezért is vesznek észre az emberek, mert lebegek és szétúszkálok folyamatosan, és talán ilyenkor véletlenül hozzájuk is érek, vagy megbököm őket valamely érzékeny pontjuknál.
Annyira képlékenyek vagyunk szellemileg, és olyannyira nem veszünk erről tudomást. Minden apró kapcsolat, kommunikáció, és általuk gerjesztett érzés hatással van erre az alakunkra, és mi mégsem törődünk vele, mert nem láthatjuk. Pedig ennek is lehet mell vagy derékbősége, és lehetséges, hogy épp az anorexia nervosa fogyasztotta, tépte darabokra, csak nem az éhségből táplálkozik, hanem a közömbösségből, a csendből, a ki nem mondott dolgokból. Elvégre azok is, bár nem halljuk őket, ott lebegnek. Gondolatban megszülettek, léteznek, tehát azon a síkon szabad utat is kapnak és zabálják a mi darabkáinkat.
Talán ha lerajzolom ezt, restaurálom az állapotokat, megörökítem… esetleg vissza is fordítom az eseményeket. Azt hiszem most rájöttem arra, hogy pont a ceruzámmal fogom tudni helyreilleszteni a roncsolt résszeket. Ha sokáig tekergek az emberek közt, megesik, hogy sérülök itt-ott. Talán így visszakaphatom az elvesztett darabkáimat is.
Maga a daganat is a szövetképzést módosítja irreálisan, ám a szervezet ilyesfajta próbálkozása nem lehet megoldás az elvesztett részek pótlására, sem az újak létrehozására. Az csupán valami álvikarizmus. Szellemi síkon azonban létrejöhetnek az új “szervek, végtagok” mindez a saját tudatodból leválva, hisz annak korlátai végtelenek, anyagfelhasználása úgyszintén.
A két kezemmel vagyok képes újrateremteni, és létrehozni tudatom új formáját. Ha bántanak, új karok születnek, amelyek majd megvédhetnek, ha egyedül vagyok, új arcot teremthetek a sajátom mellé. És mivel semmi sem tart örökké, így ezek a pszeudo-szervek is elszáradnak és lepotyognak, amint bevégezték küldetésüket, vagy eljött az az idő, amikor nincs már rá többé szükségünk.
Még valami: Negatív lett az MRI-eredményem! Annyira boldog vagyok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése