Ma reggel 07:10-kor kigördült a vonat, a szemembe sütött a nap, majd a pályaudvarról kifelé menet anyukájával összeborulva sírni kezdtünk. Kellemetlen, ha valami ennyire szükséges, és a rengeteg jó mellett mégis ekkora fájdalmat okoz. Megérkeztek az első sms-ek, amelyekből kiderült, milyen gyorsan távolodik tőlünk. 09:14-kor átlépte a határt.
Eszembe jut a tegnapelőtti este, amikor a szobámba lépve a teljes sötétségre számítottam, és halkan szitkozódtam is magamban, amiért a rumlis szobán átvergődve nem tudok villanyt kapcsolni sem, mert felébreszteni nem akartam. Az ajtótól egészen az ágyig foszforeszkáló kövek sora alkotott utat, nekem csak végig kellett rajta sétálnom. Egy életre szóló élmény volt az a törékeny pillanat, és nem ebben a világban történt, mert ilyen fokú és fajta figyelemmel megváltozik az érzékelés. Csendben bújtam mellé, átöleltem, és onnan figyeltem, ahogyan a fény fotonjai átszakítják a szobát. A törmelékek változtatták fényerősségüket, Szabi közben a másik oldalára fordult, és félálomban megkérdezte, tetszik-e. Képtelen voltam elmondani, mennyire.
Hosszú lesz ez az egy hónap, a rákövetkezőek pedig még inkább. Egynemű vagyok, sűrű, és mozdulatlan, a másik felemtől elválasztva, miközben tudom, hogy a zsebében ott lapulnak az éjszakai ösvény láncszemei, néhány darabka feltöltődve velünk, hogy világíthassanak akkor, amikor nincs más, csak a megtörni való sötét és magány.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése