Mozdulatlan és néma lettem, a föld megbillent. A kupola 90 fokkal elfordulva már nem az ég, hanem a horizont irányába mutatott, én pedig a falnak feszülve lógtam. A gravitáció egyszerre húzott két irányba, tudtam, hogy lebegek, és elöntött az a végtelen boldogság, bekerülve a véráramba fúrta magát keresztül minden apró erecskén. A karjaim nem mozdultak, nyálkaszerű anyag borította az alkarom, pillanatragasztószerűen rögzítve a falra. A zene kopácsolásával éreztem az immáron hozzám tartozó nyálkás anyagba fúródó szögeket, egyre mélyebbre vándoroltak, egyre szorosabb lett a szerkezet. Már nem eshettem le. Az emberek a falon mászkáltak, és nem tudtunk egymásról, egyedül Dórci tudta, hol vagyok, de a fejembe zúduló mondatok könnyed nevetésként szakadtak csak fel.
Azok a növények mindent tudtak, mögöttük bujkáltak az élet irányító, de minden kérdésemre csak mosolyogtak, hiába kértem, nem árulták el magukat, mert mindenre rá fogok jönni magamtól. Milliméterekre van csupán az egész. A narancssárga szirom volt a legigazabb, ennyit sikerült csak kideríteni, a zöldesen lengedező csepp alakú lyukakkal teleaggatott fátylak pedig fenyőfákká változtak, és felülnézetből láttam a havas hegyoldalt, hó nélkül. Újabb 90 fokos fordulat történhetett, mert már az égen lebegtem, a földdel párhuzamosan, a hangok pedig rohangáltak a fenyőfák között. A központi rés körül a faanyag összes fekete foltjából szemek és figyelő tekintetek olvadtak mandalává.
Aztán a sivatag következett, murvával felszórva, és a számba száradt a májkrém, lenyelhetetlen csomóként. Hangyák másztak meg, és csíptek a hátamba, oldalamba, de nem tudtam rájuk haragudni, mint ahogyan azokra sem, akik a fejüket ingatva ítélkeztek felettünk teljes tudatlanságukban. Istenem, mentsd meg őket, és könyörülj meg rajtuk, mert szegények nem tudják, mit beszélnek. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése