Meddig akarod ezt csinálni?

Valahogy nem ment az írás, aztán most szépen megeredtem. Álmaimban idősebb férfit rajzolok, és az A/2-es lapot a mellkasomhoz szorítva sétálok egy erdő szélesebb ösvényén, majd kerülgetem az egyre nagyobb esőcseppeket, próbálva védeni a rajzomat a nedvességtől. Nem is értem, hogy miért jó, ha teljes testsúlyommal ráfekve igyekszem a földre lapítva takarni, mert az oldalain papírrepülő-féle hajtogatásnyomok sokasodnak, és mindig is allergiás voltam az effélére.

Mivel a radíromat eltüntettem, így az út oldalán ücsörgő fiataloktól kéregettem. Az egyik srác a kezembe nyomott egyet, de addigra már az út porából bukkant elő varázsütésre rengeteg, és azokat bámulva kezdtem lassan felszedegetni mindet. Volt nagy türkiz, és összekaristolt-barázdás apróra-koptatott fehérke, a legjobb fajtából. Az utolsó emlékem, hogy nagyon mosolygok és boldog vagyok.

Azt gondolom, hogy a rajzaimat még komolyabban veszik, mint engem. Az ott lévő turpisságok könnyebben emészthetőbbek, és elfogadhatóbbak, mint az én puszta létezésem. Ez jópofa, csak ledöbbenek rajta, mert furcsának találom, hogy hihetetlenebb dolog ez a hús-vér fizikai öntőforma, mint egy kétdimenziós ceruzateremtmény. A Margit-szigeten ma volt szerencsém beszélgetni egy igen kedves fiatalemberrel, aki azt mondta: "Nagyon jó, hogy elgondolkodásra késztetsz másokat." (Pozitív és negatív értelemben most a tartalom lényegtelen, legalább csikorog a feje.)

"- Meddig akarod ezt csinálni?
- Amíg csak lehet. Mármint ameddig csak tudom csinálni."

A szívemen legalább olyan vastagon nyúlt szét a melegbarnás erezetű kéreg, mint a tenyerem alatt lévő fáé, amely egyre kevésbé érzi a rámászó cipőtalpak hegyére nehezedő testsúlyokat. Megálltam, megnyugodtam és végre éreztem is azt a levegővételt. Aztán lemásztam onnan, és útban hazafelé ismét elveszett a kontroll, egyre súlyosabbá vált minden, felgyorsultak a reakcióim, élek, sarkok és esszenciák nélküliek lettek.

Megint hajnali 3, és reggel ismét egy új nap kezdődik, majd talán változtatok, és számlálom visszafelé a napokat, amikor újra körém fonja majd a karjait. Addig is mutatok egy lilalevelű Betula Pendula csüngő-alfajú negatívot, a cipőmet, meg magamat. A nevelőapám azt mondta, ne csináljak magamból bohócot. Azt hiszem, nem tudtam már megint rendesen szót fogadni.