O.z.o.r.a. darabkák

Ozora megér még néhány szót. A kukoricatábla szélén állva bámuljuk a naplementét, és csodálkozva vesszük észre, hogy a mellettünk pár méternyire álldogáló idegenek felénk integetnek. Azt mondták, hogy itt egy nagyölelés ideje. Percekig álltunk összeborulva. A földet néztük, és egymás lábait. Mindenki mosolygott.  Az első percekben keletkezett zavar elpárolgott, és már nem furcsállottuk azt, hogy ismeretlen testvéreink karjainak súlya a hátunkra nehezedik.

Main stage, hatalmas por az arcomon, és az alatta szétterülő vigyor. A dinnye, amit valaki ajándékként nyomott a kezembe. Folyik a dinnyelé, és én is könnyebben folyok szét, mint egy évvel ezelőtt ilyenkor. Talán a reggeli hidegvizes zuhany az egyetlen, amihez egyszerűen nem bírtunk hozzászokni. Dórcival tartjuk egymásnak az ajtót, néha jelzünk a másiknak, hogy ideje volna kijönni, mert az első felszisszenések után mi is kihűltünk a vízzel együtt, észrevétlen. Felgyorsul a szívverésed, és a sátrad felé menet a még nedves arcodba fújja újra a szél a port, megpecsételve odatartozásod, amely egységként borított be mindent és mindenkit.

A sátorban, melegben érlelt epres Cappy benzinre, hígítóra emlékeztető műanyagszaga. Fekszünk a sátor előtt, csupasz kézzel markolunk bele a kukoricakonzervbe, és vigyorgunk a királyi lakoma felett. Az a francia srác, akinek nem tudtuk elmagyarázni, mi az a pálinka, így inkább megitattuk vele. Nagyon lassan mozgunk, és táncolgatunk a Chill outban. A karom időnként megáll szinte a levegőben, mint egy sűrű masszában. A háremnadrág alatt mindkét térdemen fásli, hogy tovább tekergethessem a kalácsaimat. Mezítlábas lépegetés a sápadtkék szőnyegen.

Furán hangozhat, de nagyon nehezemre esett végre teljesen kikapcsolni, és nem is sikerült ez rögtön az első napokban. A kezdeti felgyorsult zsongás lassú rezgésekké csitult, az utolsó napokra már csak folyamatos búgássá változott. Feküdtem a fűben, és közelharcot vívtam magammal a nyugalmamért. Bőszen magyaráztam saját agyamnak, hogy feküdhetek itt néhány órát a semmittevésben, akkor sem szakad rám az ég. Nem kell sehová menni, nem kell semmit sem csinálni, nincs határidő, nincs beadás, lekésés, követelmény, kötelezettség, nem kell megszólalni, elrohanni vagy összerezzenni. Nincs szükség reakciókra és reagálásokra. A felettem repkedő sárkányt bámultam, és elmerültem végre magamban. Megint narancsszínű fényben láttam a környezetem, csakúgy, mint tavaly.

Pöcsikém Jojobás-avokádós, fehér tégelyes kréme, és az illata, amely meghatározta az egész ottlétünket. Zsibbadt az arcom az állandó vigyorgástól, és befújta a homokot a számba a szél. Olyan gyorsan elrepült az a hét, és fel sem fogtam még igazán, hogy mennyi minden történt. Még mindig csak a töredékeit csipegetem, de azok a neonszínek mindenképpen hatottak rám. Meg kell ígérnem magamnak, hogy ma befejezem azt a földön vergődő árnyliliomos képemet, mert egyre kevésbé szeretem már, és eltávolodtam tőle. Nem akarok csúnya szakítást, így inkább befejezem, és akképpen szabadulok meg tőle. Mostanra már szinte teljesen "kiszíneztem", csak néhány szárnyszerű karnyúlvány maradt, és a puncija, amit sárgás árnyalatúnak képzeltem, fekete pöttyökkel, afféle mozgó potrohszerű formációnak.