Chemotherapy

Utoljára a kemoterápia alatt rajzoltam a kezelés témaköreivel átitatott műveket, kapszulákat, infúziós palackokat, vagy kopasz embereket. Ennek a szimpla önarcképnek semmilyen vonatkoztatásban sem terveztem az indulásakor ilyen apokaliptikus hangulatot. Magamat szerettem volna csak nyugtatgatni vele, egy meditatív arccal, amely tisztában van a világban felbukkanó zárványokkal, mégsem ragad ott, örökké azt bámulva.

Némi remény az imádkozó kezekből kibújó orchideabimbó-szerű növényi részecske. A szarv mellett petékhez hasonló tojások voltak, de csak nem akart összeállni, úgyhogy akrilfestékbe fojtva tüntettem el az első próbálkozásokat. A mostani felállásban kissé személyesebb, mint amilyennek szerettem volna, könnyed siklásnak terveztem a befejezést, nem akartam esztétikailag gyönyörűt, csak a lényeget, a jelentést. A szépség az utolsó órákban kúszott fel a lapra, egészen odáig rútnak tűnt. 

A rajz szét volt esve, nem tartotta őt össze semmiféle kognitív erő, aztán egyszer csak elkezdett összefonódni, mint ahogyan a kiborult folyadék itatja át teljes magabiztossággal a táskában egymásnak feszülő tankönyvek lapjait. A lapot figyelve órák óta, a szemem sarkából látom, hogy a falon lógó vásznam fehér széle sárgán villódzik, mintha lámpát kapcsolgatnának fel és le. A koponyából kicsorduló Vincristine, amitől kihullott a hajam 5 évvel ezelőtt, zsibbadtak az ujjaim, és összecsuklottak a térdeim, és a nevéből kifolyólag mindig Krisztust juttatta eszembe 6 drainben kapcsolódik hozzám, jelképezve azt a 6 hónapot, amíg kiestem a világ körforgásából. A Vincristine-nek a valóságban is neonnarancssárga színe van, és feketévé varázsolja az összes vénádat. 

Lágyan torzítja felemássá a szárnyakat, teszi ugyanolyan feketévé a petefészket is, mint amilyen ő maga. Steril, száraz és repedezett, a benne lévő fül-embriók csupán fenyődíszként lógva dekorálnak jelentőségüket vesztve. Az egész egy átverés, minden ott van, ami szükséges, csak nem működőképes... olyan, mint az óceán fenekére süllyedt hajó, némán virágzik ki rajta a rozsda. A petefészkek kaptárszerű halott gumóin átszövődnek a kékes árnyalatú orchideagyökerek, de azokba is csak mesterségesen, tablettán keresztül adagolom az ösztrogént.

Eltorzít és egyben gyönyörködtet, mert legalább életben hagyott. Az utolsó cső a jövőszerűen összekulcsolt kézfejbe pumpálva garantálja az egész életre kiható következményeket. Kivételes vagy, mert túlélted, és átkozott, amiért sosem szabadulhatsz már meg tőle igazán.