Folytatom az ezeréves rajzok befejezését, a technikai ceruzavázak hússal és élettel történő befedését. Nagyon sok a kék körülöttem, öltözködésben szintúgy, biztosan a fejemet egyensúlyozom vele. Mindenkiben ott van az a bizonyos Felsőlélek, vagy más néven Paramatman. "Van egy látható és egy láthatatlan identitásom, és kapcsolatban vagyok a Forrással, ami fenntartja ezeket az identitásaimat. India ősi bölcsessége az individuális lényt Atmannak, vagy Dzsivatmannak nevezi, a kozmikus lényt és tudatosságot Paramatmannak. Nevezhetjük individuális Selfnek és Kozmikus Selfnek is."
Ismét szembe kell néznem egy részleges egyedülléttel, hisz az, akit szeretek, elmegy. Mennék én is, ha nem lennék a feltételek, és kötelezettségek által röghöz kötve, de egyenlőre még próbálok az elvártaknak megfelelően viselkedni. Azt a két évet hiába is rágom, emésztem, hosszú idő, és nagy feladat. A rajzolásba temetkezés egyenlőre működőképes, mert lefoglal és elterel. Az első spirál akkor került a fülembe, amikor nagyon fájt belül, és a külső felületen lévő fájdalmas lüktetés enyhítette a belsőt. Ahogy a másik fülemmel matattam, mászott azon keresztül és harapott meg ez a hír. Most ezzel már valaminek be kell fejeződnie, mert nincs több fülem, amit kitágíthatnék, és a dolgok sem teljesen így működnek, hiába válok szimmetrikussá.
Nem is bánom, hogy a rajz afféle magányos dolog, mert nem is tudok mit mondani másoknak. Azon kívül, hogy ragaszkodom hozzá, és természetesen kitartunk egymás mellett mindenféle kaján vigyorok ellenére is, nem tudom mi lesz, és ez most szörnyen zavar, rég nem bántott ilyesmi ennyire.
Összekapaszkodik a szervezetem, saját magába markolva, görcsösen összerándulva, várva a kötelezően előkészített újat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése