Nyugtalan

Nem szoktam önmagamtól extázist kapni, és sosem vagyok megelégedve a rajzaimmal sem, úgyhogy ezt a mai adrenalinlöketet, amit a legújabb rajzomtól kaptam, egészen kivételessé nyilvánítom. Feloldódtam ebben a nyugtalan boldogságban, orgazmusban, s bár levegő után kapkodok, a vibrálás vált kiegyensúlyozott békességemé. Nem tudom, hogy miért pont az a bal sarok, vagy éppen a rajta ábrázolt szerzetes, de az ezidáig nyomasztó felvetéseim eltűntek.

Ahogyan a szerzetesem karjából kiálló lábfejhez hozzátapadtak az első fűszálak, elhittem, hogy van értelme az ábrázolásnak. Egyszerűen annyira gyönyörű, hogy legszívesebben elsírnám magam, és mindeközben a keserűség csordogált végig a nyelőcsövem mentén, annyira hiányzik. Nagyon pici vagyok, elenyésző a szobában, szédítően magasnak tűnik a forgószékemen ülni. Szédülök és belül sajog, de még mindig nem elég. Ütöm tovább a vasat, szanaszéjjel csipkézem a lelkemet, és a parkettára hull az összes hófehér negatív. Nem bírok felállni, és nem bírok találkozni, pedig minden vágyamat ez képezi. Szétfeszülök, mert nem bírok magamban oldódni.

Rajzolni jó volt, ráfesteni még jobb, pedig csak az elkeseredett semmittevés rángatta a karomat. Érzem, hogy történt valami, de a kezemben lévő eszközzel csak fehér pontokat zavarhatok a festékfűszálak közé. Ugyanúgy hajtottam le a fejem, mint az a szerzetes, és hagyom, hogy Krishna talpát a homlokomra nyomja. Jobb ma így, egyedül, mert akaratlanul is üvöltenék, ha bárki is hozzám akarna érni. Egyre gyorsabban pislognak a térden nyíló szemek, és a mellkasom közepe örvénnyé válva öklendezi magába az elszáradt árvácskafejeket.

Aztán bezárul, vastag barna fonallal varrom össze, és minden elcsendesedik, és akkor megkezdődhet a Piknik is Krishnával és az Ő árvácskáival. Remélem egyértelmű, hogy Krishna nincs rajta a képen, ám egyidejűleg mégis, minden vonalkában. Az ég sárga, minden hajlik, mászik, érzem a délutánt.