Bécsi kirándulás I. - Schlosshof

Hideget mondtak, mégis kellemes, de kissé szeles időben kezdtük a kert-bontogatást, boncolást reggel 10 környékén a narancsosdézsák közt bolyongva, tökéletesen céltalanul. Mindkét orangerie nagyon tüchtig állapotban leledzett az őszi időjárás ellenére is, és bár sosem voltam a szabályos parterek híve, istenemre, már akkor éreztem, hogy most valami elkapott a nyakamnál fogva, kicsit nehezebben kaptam miatta levegőt, és ez nemcsak a nátha szorításának volt köszönhető, hanem valami olyan felismerésnek, hogy a rengeteg mechanikai-műszaki zsákutcában valóban él valami organikus-művészi egyveleg, direktben idevágva: van értelme szétszopni az agyamat az egyetemen. Szóval képek az orangeriekről, háttérben a hajdanán nagyon modernnek és kivételesnek számító fűtőberendezéssel bíró épületekkel a dézsások teleltetésére:

Azt hiszem, valami ehhez hasonló érzés lehet a nirvánában lebegés is, csak ott nem fog senki sem sürgetni, hogy 50 perc alatt rohangálj körbe és nézz meg mindent jól:

A Meierhof sokkal intimebb, kisebb tereket takart, ligetecskékkel, virágokkal, rózsakertekkel, fűszerekkel, gyümölcsökkel, zöldségekkel. Volt szerencsém epret is enni, némi málnával. A SLC Punk című filmben volt egy jelenet, amikor a lepukkant foglaltház mocskos konyhapultján fekvő müzlisdobozféle szerkezetre azt a feliratot vésték, hogy Roach Hotel. Baromi jól elszórakoztam mind az elképzelésen, mind a jeleneten, de nem gondoltam volna, hogy lesz olyan, aki profibb kivitelezéssel teremt élőhelyet a rovaroknak. Konkrétan Insektenhotel, azaz rovarhotel név alatt húztak fel téglából, fából álló kisebb építményeket, rengeteg apró réssel a beköltözők számára. A fülbemászó negyed némileg tényleg zsibbaszt.

Az elmaradhatatlan téglafalas kontraszton futó rózsaromantika olyan élőlényt rejtett, amitől aztán elállt a maradék lélegzetem is, és meggyőzött arról, hogy valóban bármi lehetséges, és a mesék, fikciók is léteznek. Legalább 10 percet szenteltem a négyszarvú kecskéknek, szerelembe estem, és téglalapforma szemükbe motyogtam, hogy ne féljenek, mert sosem fogom őket már elfelejteni, sőt, rajzokat és festményeket is áldozok majd a témának. Innen is üzenem nekik, hogy csókolnám a homlokukat, ha nem félnék tőlük annyira, és már csak egy hajszál választotta el őket attól, hogy a harmadik szemük is pislogjon egyet ezen a délelőttön. A lába közti rész most nem számít.

Itt egy vizelő példány is:

Még egy kis romantika, meg árnyak, miegyéb, így a kecskék hangulatteremtése után:

Ezen kívül a kastély rendelkezik még egy 7 teraszból álló rendszerrel, ahol a kastélyhoz közelibb partereken az ember által tájra kényszerített, harmonikus rend uralkodik, broderie parterekkel (hímzéshez hasonló minták apró buxusokból, köztük többféle árnyalat téglatörmelékből, széndarabkákból és fehér márványkavicsokból), míg a kastélytól távolodva teraszonként csökken az emberi beavatkozás mértéke (látszólag), a partereket zsúfolt és színes évelők és egynyáriak helyett fák és erdőnek ható részek veszik át, ahol anno vadászatok is folytak. Egyszóval az egész nagyon mozgalmas, de nagy területen egybefogott, fényképezőgépen nehezen jön át, fotókon még annyira se, és ott állva is csak egy apró szeletke vagy a mintából. Gyönyörködésre szolgál az egész, nem mókázásra, csendes és méltóságteljes sétára, elmélkedésre, lélek-ápolásra. A fehér alacsony balusztrádos korláton túl a távoli táj és hegyek külön élmény, annyira tág, hogy hirtelen már nem tűnik olyan nagynak mellette az a terasz, és az ember egyszerűen csak boldog és hálás, amiért része lehet ebben, és szemlélheti a rendszert. Úgy árad ki abban a pillanatban a lelke az évelőágyak fölött, mint ahogy felfogja létének elhanyagolható mivoltát ebben a komplexumban. A hegyeket látva hirtelen mi magunk leszünk a kert, a terasz, a múlt századok, és a murvákat görgető hajdani ruhák csipkeszéle.

Jellegzetes méhkas formára nyírt fák, vadgesztenye aláfestéssel:

A bordó gömböcskék helyén a barokk korban is voltak díszek, bár nem pont ilyesmi:

6. teraszról készült távolabbi képek:

Felfelé, a kastély irányában, keresztben fekszik a Brunnegrotten, ami egy szűkebb, intimebb hangulatú tér Donau és March folyóistenek kútjaival. A két terasz közti fal amúgy 6 m magas, és lécrácsokra futtatott gyümölcsfák díszítik. Én konkrétan meg voltam vadulva ezekért a spalírozott fácskákért. Kétoldalt szfinxek morognak, a csigaformában végződő lépcsőkorláton álló vázák eredetijét pedig elvitték Schönbrunn kamarakertjeibe, úgyhogy ezek csak reprodukciók.

A 3. teraszra érve a Najadebrunnen vezeti a pillantást. A Naiaszok (magyarosítva) eredetileg nimfák voltak, akik a vizek-források-kutak-folyók őrzői. A vizet elhagyva testük kiszárad, ők pedig meghalnak. Kétoldalt hímzéses parterek tégladarabokkal és hasonlóval összeármánykodva, amit már fentebb is említettem. A kúp és gúlaféle alakzatok tiszafából lettek nyírva, mert nagyon aranyosan tűrik a legextrémebb szabdalásokat is, a teljes visszavágástól kezdve a formára nyírásig minden galádságot.

Végül ezzel a képpel búcsúzom, egyfajta visszapillantást adva, hogy mekkora munka áll a mostani látvány mögött, rálátásként a restauráció folyamataira. Elképesztő energia, pénz és idő, és egy hatalmas elismerés a megvalósítóknak.