Első pillantásra csalódottan vágtam zsebre a fényképezőgépet, és bosszúsan pislogtam az elhanyagolt évelőágyak irányába. Az impozáns barokk épület többet érdemelt volna, de közpark révén nem is voltak túl nagy elvárásaim, a köz szócska, mint előtag után általában az ember mindent megért, nincs több kérdése, és pontosan érzi a romboló negatív energiák tombolását. (ezért nem is készült kép) A közösségben, tömegben, köztulajdonban feloldódnak a személyiségek, és ezzel együtt szivárog el a felelősségvállalás vagy a lelkiismeret is. Ez egy olyan dimenzió, amelyet kiskapuként használ a társadalom, és vedli le minden emberségét benne. (Tisztelet a kivételeknek, és kivételes helyzeteknek, de a fentiekből ki lehet találni, hogy nem vagyok túl szociális beállítottságú, és ez talán abból adódik, hogy rendszeresen az az egy vagyok, aki mindenből kilóg, kiesik, és ebből kellemetlensége származik)
Szóval vissza Belvedere kastélyához, vérzik a szívem, hogy nem láthattam a benne zajló kiállításokat, így Schiele iránti vágyamat a múzeumnegyed könyvesboltjában egy hatalmas Schiele albummal elégítettem ki. Az épületegyüttes két részre bomlik, Alsó-, és Felső-Belvedere-re, de ez számomra csak a felső épület mögötti kapun belépve derült ki. A barokkhoz híven itt is hímzéses parterek sorakoztak, bár nem márványkavics vagy téglatörmelék, hanem színes salak (vagy murva, vagy egyébb költségtakarékos cuccocska) helyettesítette a kitöltéseket, és a minták szélein lévő alacsony buxus is foghíjas volt, de ha a gyakorlat picit hiányos is volt, az elmélet egyszerűen fantasztikus, és rengeteg lehetőséget rejtett. Sajnáltam azt a kevéske fehér murvába rugdalt vöröses darabkát, meg fordítva, kár volt érte, de azért ami velejétől szép, azért azt ennyivel nem lehet tönkretenni.
Kedves emlékként marad meg egy szfinxeket rajzolgató ázsiai leányzó. A szobrokat meglátva legszívesebben én is leültem volna oda mellé, a borús ég alá, de sem az idő, sem az eszközök hiánya nem kedvezett, én pedig nem szeretem az összekapkodott rajzokat, így inkább rengeteg fotót készítettem róluk. Előkerül ilyenkor Oidipusz alakja is a görög mitológiákból, aki megválaszolta a szfinx kérdését, de örömmámora és dicsősége tiszavirág életű volt, hisz a jóslat beteljesült, róla pedig kiderült, gyilkosa apjának, és az anyjával is hált. Megvakította magát, és elhagyta a várost is. Jó lett volna lassítani a megannyi szfinx között, és jobban megnézni azokat az arckifejezéseket, esetleg megölelni őket, de most nem ilyen utazáson voltam, az eső pedig finoman szemerkélni kezdett. Könnyed borúba mosta a kertet, még csodálatosabbá téve mindent.
Szökőkutak középtáján egymásnak eső halfarkúak, és a kilátás mellőlük az alacsonyabb teraszra. Mindenhol csupa szimmetria, háttérben a két boszké fái finoman pirosodnak:
A most következő mályvarózsákba azonnal szerelmes lettem, de a látva a növények magjait szedegetőket tudtam, hogy nem csak nálam okozott tömör gyönyört. Azonnal elfelejtettem és visszavontam mindent, amit még a Felső-Belvedere előtti kopottas évelőágyakról mondtam, mert ez mindenért kárpótolt. A tanárnőnk azt mondta, ne készüljünk nagy dolgokra Belvedere-ben, és a kezdeti viszonyok is őt igazolták, ennek ellenére most messze a legszebbnek láttam ezt a kertet a mai nap során. Érdekes, hogy a mályvarózsa magassága miatt elég jó térhatároló, itt pedig bárhová is nézett az ember, feldobta az átlátást a függőleges színes foltjaival.
Végül egy látkép a legalsó szintről, szobrocskák az előttük tisztelgő tiszafasorozattal. A sövény mezei juhar, a fák pedig formára nyírt vadgesztenyék, mi pedig lassan szivárogva lefelé jobb oldalon tűntünk el, és indultunk enni-inni-kávézni egyet:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése