Oldalak

2011. október 31., hétfő

Téglácska

Nem vagyok az a dühöngő, neurotikus alkat, de az utóbbi napokban mélységesen felháborodtam az emberi tudatlanság fojtogató áramlatán. Apránként falja a türelmemet, de mégis azzal bőszített fel a leginkább, hogy teljesen természetes módon a létező legrosszabbat feltételezte rólam, és ez a vélemény megingathatatlan téglafalként szorította az ideáit, téglácskáit magában. Tökéletesen lényegtelen, hogy tévedésben él, az elképzeléséből nem enged, és mosolyogva tudatja veled igazát és biztosít afelől, hogy egy csepp szavad sem jutott el a szürkeállományáig.
(érdekességképp: a tökéletlen ember 4 legnagyobb hiányossága:
1. hibák elkövetésére való hajlam
2. az illúzióban élés
3. a mások becsapására való hajlam
4. a tökéletlen érzékek) 
Komolyan úgy vélem, hogy én vagyok a hibás az egészért. Egyrészről, mert hajlandó vagyok végighallgatni, másrészről, mert még válaszolok is rá. Ideje végre magára hagyni ezt az ingatag téglarakást, mert a végén még a nyakamba borul az egész, és meg is érdemelném, elvégre én ültem oda. Potyogtak már így a fejemre szárított agyagdarabok, de valamiért nem voltam hajlandó tudomást venni róluk, még akkor sem, amikor kiserkent tőle a vérem. Amint leesett a varr, megfeledkeztem és megbocsátottam mindenért. Feltételeztem róla a jót, mindhiába, nem is értette senki, miért vagyok ilyen bolond. Sajnálatszag és némi őszinte kíváncsiság a recept.
Nem érdemelt volna az egész egy sort sem, de így könnyebben vette át az uralmat a megváltó közöny.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése