Könnyedén odahajol, átkarolva a vállaimat, és miközben mindketten tekerünk a bicikliúton, puszit kapok az arcomra. Eleshetnénk, összeakadhatnának a biciklik, mint ahogy az ember is összetörhet, ha túl közel enged valakit magához, és elveszti félúton az irányítást. De most egyenlőre csak mosolygunk, őszintén bízva abban, hogy nem fogunk veszélyt jelenteni egymásnak.
Talán a tetőn csak azért veszett el az a kékes tágító, hogy könnyebben a fülébe súghassam, mennyire szeretem. Furcsa is most újra blogolni, mert általában ha nagyon boldog vagyok, kevesebbet írok, inkább a jelenben folyok szét, maximum a rajzolásra hagyatkozom. Két kép is várat most magára, mert a januárban megkezdett önarckép azóta is stagnál, márciusban pedig minden különösebb rákészülés nélkül született egy új idea egy irodaszékben végződő, görgős kerekű lényről, aki megtestesítette azt az iszonyat közömbösséget, és távolságtartást, amit akkoriban egyre inkább felvettem. Olyan lökjetek csak meg, arrébb gurulok, és majd máshol fogom a székből előtörő gardéniáimat virágoztatni.
Már nem bánom, hogy akkor nagyon fájt, vagy rossz volt, mert most értékelem csak igazán a jót és szépet. De a már elkezdett rajzokat be kell fejeznem, hogy igazán le tudjak zárni mindent, hisz már az előző képemnél is az a gondolat hajtott, hogy amint ezt befejezem, történni fog valami. A képeknek lelkük van, és én azzal beszélgetek minden alkalommal, több órán/napon keresztül, amíg csak készítem őket, ez a kép pedig biztosított arról, hogy már nem tart sokáig, mire újra felkap a szél, és megemel a vattafelhők felé, csak én akkor könnyed mosollyal nyugtáztam és nem hittem maradéktalanul neki. Ezúton is köszönöm, hogy megcáfolt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése