Pötyögök

Kihűlt lábaimat a felforrósodott akkumulátoron melengetem, és finoman egyre nagyobbra tágítom a lelkem, nedvesítem, kenem körbe testápolóval azt a mély lyukat, amit ütöttem, és olyasféle sárgából fehérbe hajló árnyalatú spirálokat dugok át rajta, amelyek hajszálpontosan megegyeznek az íróasztalomon álló giccses tündérke ruhájának redőin futkosó színekkel. Egyszer valaki felboríthatta, mert a messze maga elé nyújtott karját letörve találtam. Rajzoltam neki egy harmadik szemet, hogy ne bánkódjon, az elkószált végtagot pedig felragasztottam pillanatragasztóval a feje tetejére, így most onnan integet.

Szóval még mindig fáj, de már csak tompán kínoz. Kicsiny emlékművet állítok neki, majd könnyes búcsú közepette ereszkedek alá a lépcsőkön, elhagyva az utolsó fokokat is, elérve azt az állapotot, amikor már semmi sem köt minket össze, végleg elszakadtunk, és az új kapcsolódási pontom a barna föld a talpam alatt. Már rég nem érintkezünk sehogyan sem, de még mindig ezt az általam emelt épületet bámulom, fáj a nyakam a hátrafelé forgolódástól. Éppen ideje hazaindulnom.

Felszállok a hévre, cipőm a barna anyaföld bőre helyett szürkés körök millióira simul, azok pedig lapulnak csendesen és zakatolnak egyhangúan mindenkivel. Az ülések közti folyosót megtöri néhol egy-egy kinyújtott láb, én pedig térdkalácsig érő, apró méretű leszek és fel-alá kúszok-mászok a töredezett cikk-cakkos sípcsontrengetegemben.