Balra néztem és akkor valami megindult. Egy határozottan sötét foltban orrok, szemek mintázódtak, az alak eltakarta a száját, és engem nézett. Nevetni kezdtem. Felültem, de az alak továbbra sem tűnt el. Rámutattam és nevettem tovább. “Ez a ninja engem bámul!” Ő volt az első barátaim egyike.
A továbbiakban az asszociációk teljes tárháza rohanta meg szürkeállományomat, és minden mozgásba lendült. Minden egyes folt jelentéssel bírt, és hozzám beszélt, majd pedig az egész egyetlen történetbe olvadt össze. Rengeteg hal úszott, melyek egy szinten voltak a sétáló emberekkel. Mindannyian éreztek valamit, és megmutatták ezeket nekem is. Maga a mennyezet is hullámozni kezdett. Elfordultam.
Fekvő helyzetben találtam magam szemben egy fa törzsével, és az abból pislákoló csodaszép kék íriszű szemecskével, amelyen fénylő fehéres tónusok jelezték a pupillán megcsillanó fényeket, és az elevenségét. Visszafordultam, feküdtem csak a hátamon, és nevettem. Hatalmas békesség kúszott a mellkasomba, és belülről simogatott, nagyon puhán és szeretetteljesen. Összeolvadtam a földdel, a pokróccal együtt, ő pedig teljes mértékben magába fogadott. Kialakult benne negatív lenyomatom, amelybe beleillettem. Csodálatos élmény volt.
Kis fácska mellett álldogált a nagyobb fa, és kékes árnyalatú madarak csiviteltek a plafonon, úgy lógva ott, mint a szarvasagancs trófeák, miközben a fában világos folt által manifesztálódott eső hullott kifelé a mennyezetről egészen a nádtető széléig, ahová belengtek az akác parányi levelei. Mindegyik levélke mozgott, mintha egy helyben táncoló vízcseppek volnának, aztán végigfolytak a domboldalon a homokban, mély vájatokat hagyva maguk után. Három síkon hullott ez az eső, három felületen folyt végig, és minden egyes síkfelület alján működött csak egy arra ható gravitáció, így történhetett, hogy sohasem hulltak ezek az arcomra. Én pedig tovább lebegtem a földben. A nadrágom óceánként kavargott.
Felkeltem a pisilés szándékával, és lassú mozdulatokkal megindultam a dombocskán felfelé. Egy örökkévalóságig voltam forrás, beleolvadtam egy pillanatba, amely nem akart véget érni. Kitágult az idő. A lépteim biztosak voltak, nem ingadoztam, ám csak a zenének megfelelő lassú lüktetéssel voltam képes mozogni, mintha a zene egy finom hálót szőtt volna, négyzetrácsosat, csavart elemekkel, és ez finoman illeszkedve a szervezetembe húzott volna előre-hátra. Haladtam előre és hátra. Éreztem, ahogy súrlódik bennem a zene, de tette mindezt kellemesen, nem tolakodott csak úgy egyszerűen a húsomba.
Egyre többször estem ki az időből, mert az túl nagyra tágult, és csak zizegett rajtam, mint egy xxl-es ruha, ha a szöveteihez értem, tudatosult bennem a pillanat, de ha épp nem érintkeztem vele, csak pici valamiként forogtam ott benne középen. Ha letettem a fejem a földre, a zene lüktetett a földben, ami felrobajlott a fejembe, majd visszaereszkedett a földbe. Mint egy lift, járt állandóan, de a fejem még mindig fájdogált, így inkább felkeltem, és kettébontottam ezt az épületformát. Ha becsuktam a szemeimet, villódzni kezdtek színes képek, formák. Leginkább egy A betű és egy 1-es hibrid keveréke, és ezt az alakot töltötték ki mindenféle textúrák. Az A kis ablakocskájának alján fehér csipke lebegett, a textúrák pedig gyerekkorom elfelejtett képeiből alakultak. Barbie baba ruhák szövetei, és a plüssállataim alhasi szőrének mintázata váltakozott, rettenetes gyorsasággal.
Egyre nagyobbá vált az a bizonyos ruha, és egyre sűrűbben vesztettem el a pillanatokat a szemem elől. Tökéletesen magamnál voltam, de utána elfelejtettem hogy kerültem éppen oda, ahová. Beszéltek hozzám, és bámultam a mozgó szájat, a tátogást, a hangok nem érdekeltek. Ültem a fűben, és nagyon lapossá váltam. Gyerekek és kutyák mindenütt. Ment le a nap, másként esett rám a fénye. Kézfogás és séta. Meleg hibiszkuszos tea igazán aranyos barnás árnyalatú agyagos csészében. Sátorrengeteg. Májkrémes kenyér. Egyre sötétebb minden. Vissza-vissza az emberrengetegbe. Limonádé. Lassan megérkezem, nagyon lassan. Kezdem megint uralni a helyzetet, de még aljas a történet, és olykor megint elvesztek egy egy idő-darabkát, jelezve ezzel, hogy még nem ért véget. Igazán hosszantartó egy mogyorócska volt ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése