A grafitbelűek sem alszanak

No akkor iszunk egy teát, bevisszük a folyadékot, és nekiállunk rajzolni, ha nem hagy békében minket a muzsika, és itt dobol bennem, bennünk, mindenütt, és ahogyan lüktet, mozgásra bír engem is, és én ezt generálom tovább egészen apró mozzanatokká, amelyek majd megrándítják a grafitbelű barátocskáimat, és a fa borítása fog táncolni a fából készült papíron, ámde sohasem érinthetik egymást, csak a grafiton át pulzálnak kicsit, tudják ők is, hogy milyen volt régen, és ugyanazok az élőlények voltak hajdanán, ám most szelíden hallgatnak, sejtszinten emlékeznek a nedvesen suttogó humuszkolloidokra, egyre nagyobbá váltak általuk, egyre több levelecske beszélt onnan fentről és mesélt állapotáról, beszámolóik szimultaneitása rezgette a levegőt, és váltotta ezt fel a sós hámrétegem, amelyen keresztülfutva most az idegrendszerem és agyam lombosodva tárgyal újfent a grafitbelűekkel, olyanná változtatva a fejszerkezetem, mint egy lombkorona, a levelecskék az érzékszerveim, az erecskék bennük az idegrendszerem, és rezgetem csak a ceruzák népét finoman, így adom át nekik a saját litániám, egyenesen a koponyámból másznak elő a raszta-ágak-gyökerek, fává változom, valahogyan egészen másképpen.