Spirálon tenyésző füllangók, avagy az auriform lepidopteronok

Hatalmas megkönnyebbülés áradt szét bennem az utolsó ecsetvonások közti pillanatokban. Szeretem boldognak érezni magam, és ahogyan elnyújtózkodik mindez a közvetlen közelemben, oda és vissza ér, körbeér. 1 évvel ezelőtt ilyen tájban kezdtem neki ennek a festménynek, és már akkor egyből éreztem, hogy többet fog ez jelenteni az eddigieknél. Már a vázlataiban is benne tombolt valami különleges. Megszületett egy konyhában, beköltözött egy BMW hátsó ülésére, áthelyeződött egy albérletbe, fent gubbasztott egy kanapé tetején, megpiszkálták utoljára tavaly augusztus környékén, majd hazaköltözött újra velem.

Annyi mindent látott és érzett ez idő alatt, pedig csak vászon, alapozás és festék a lelkem szösszenete, nincs benne semmi élő, csak az én mozdulataim, vonásaim megdermedt kövülete. Amikor az első pillanatokat töltöttem együtt ezzel az 50x70 cm-es feszített vászonnal, manifesztálódott rá az akkor érzett nyugalmam. A maga félkész állapotában is tökéletesen tükrözte az életembe lépő új személyt, és mindazokat az érzéseket, amelyeket magával hozott. Féltem is, hogy egy év távlatából nehéz lesz ennek megfelelően befejezni, de mivel a köztünk lévő kapocs sem lett gyengébb, így a képbe is hitelesen át tudtam adni azt a maradékot, amivel egészet alkothatott.

Egy olyan spirálba másztam, amely teljesen különbözött az eddigiektől. Ráébresztett a füllangók pontos születési stádiumaira is. Ez minden bizonnyal egy új képet fog generálni, amely ezt az újonnan keletkezett képződményt fogja definiálni. A festményeim mindig tanítanak számomra valami újat, az érzések generálják magukat a festményeket, tehát ha elég interakció ér, akkor egy önműködő, és önmegvalósító folyamatról beszélünk.

Szóval adott egy kép, egy emberfejű humán részekből összetevődő komplex szervezetről, amelynek fej része egy végtelen hosszúságú nyakban folytatódik, vagy nyakhoz toldott spirális alakban feltekert karból, amely ennél fogva sokkalta több könyökkel rendelkezik. Ezen a hosszú képleten nyugszanak gócpontokként a fülecskék, amelyek a gazdatestről leválva fülekkel repkedő pillangókká, azaz füllangókká válnak.

A füllangó egy évvel ezelőtt bújt ki a bábjából, én pontosan azidőtájt gondoltam újra a saját intim életem. Az egyik legnagyobb szerep ebben természetesen a barátomé, aki a megfelelő módon szinkronizál és kezel engem. A füllangók a végtagokból válnak ki egy meglehetősen lassú folyamat eredményeképpen, amelynek köszönhetően az általuk hallott információt a következő testre röppenve osztják tovább. Mi magunk is füllangókból tevődünk össze, akárcsak egy mások véleményének darabkáiból álló mozaik, melynek nincs pontos összeszerelési elve, minden illeszkedhet mindenhez, ámbár mindegyik variációnak megvannak a maga következményei. Talán sosem fog nekünk senki sem szólni, hogy “rossz” kombináción erőlködünk, és azért a sok kellemetlenség.

Szóval spirálisak vagyunk, és a hozzáállásunkra támaszkodunk(ez képezi magát a spirált). Ha a saját gondolatok megerősödnek, a spirálist alkotó “kocsányunk”, karhoz hasonló, ám végtelen hosszú végtagunk (önmagában paradoxon így a kifejezés: végtelen végtag) láthatóan is vastagabbá válik. Tehát ezen az előnyt élvező szerven alakulnak ki a fülecskék is, amelyek bábok módjára csimpaszkodnak a karhoz hasonlatos nyúlványon, és magukon füllangókat képezve kelnek ki azok a megfelelő időben. De ez még egy hosszabb történet lesz.