Meglehetősen pihent állapotomban sétálgattam Rolanddal hazafelé, mikor a kapunk előtt állva földöntúli rekedt hangüzenet lüktetett végig az utcán, jelezve, hogy nem a nyitva felejtett ablakokon szűrődik át a kékesen vibráló tévékészülékekből, hanem egyenesen az út felől érkezik, mintha szemből, a beton felett lebegve harsogott volna ez az ismeretlen. Röviddel megszólalása után már rohangáló idegsejtjeim felismerték az imarészletet, mely eképpen szólt:
“…Asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent Anyja, imádkozzál érettünk, bűnösökért,
Most és halálunk óráján. Ámen.”
Döbbenten fordultam Roland felé informálódni, hogy “ugye nem csak én hallom ezt?”, de az ő hasonlóan értelmes feje megerősített abban, hogy nem csak engem kísértett a hang, meg a bűneink lajstroma. Értetlenkedve bámultuk a sötét utcát, és próbáltuk megfejteni az ima forrását. Egy fél perces csend után azonban újra megszólalt a rekedt, nem éppen emberinek tűnő jó barátunk. A levegőben hirtelen elkezdett zizegni a félelem, mi pedig észrevettük a tőlünk nem is épp oly messze lévő kocsiban mocorgó fekete alakokat.
“Ki azok az idióták, akik éjfél után a sötétben a kocsiban az utcán ezt hallgatják, ráadásul ilyen hangerőn?’
Bemenekültünk a kapunkon, úgy döntöttünk, hogy nem várjuk meg a látszólag kiszállni készülődő alakokat, ám a lakás ablakából már hiába kémleltük az utcát, mert az autó addigra eltűnt. Majd a bejárati ajtó zárját hallottuk zörögni, és megjelent az én édes egyetlen Szerelmem is, aki a barátjával együtt nagyon jókat röhögött rajtunk, ahogyan álltunk értetlenül a csutkára felcsavart Mária rádió bűvöletében…
Azért most így, hetekkel később a szomszédok megjegyezték, hogy nemrégiben őrült szektások voltak az utcán, akik kint hangosan imádkoztak, és ki sem mertek menni a házból, hogy megnézzék, mi történik ott egyáltalán. Ennyit a lelkiismeretünkről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése