Gyengéden kenem rá a diszperziós matt fehér festéket a falra, a lila foltokra, az azokból összeálló kézlenyomatokra, a megannyi feliratra, szövegrészletre. Finoman fedi el a szövegkiemelővel odarajzolt neonrózsaszín szívecskét, leesett mellőle a nikotintapasz. Először csak lágyan olvad bele a környező fehéres közegbe, aztán egyre határozottabban veszti el a körvonalait, majd legvégül önmagát is. Eltűnnek mindannyian.
Lágy mosoly ül az arcomon, és csak hallgatom, ahogyan serceg az ecsetem, cuppog a tündér, mint a hajfestékes kesztyű hajfestés közben a fülecskéim mellett, mint a piercer kezén feszülő kesztyű a szúrás előtt, ahh, nagyon szeretem ezt a hangot. Én szólaltatom meg a sörtéit, és én hallgattatom el a régi emlékeket vele. Nem egyszerűen átfestem, mert látom, miként oldja meg a festék azt a régi alkoholos filcet, kenődik szét a piros narancsszerűen vagy rózsaszínfélén, majd kilehelve lelkét csapódik ki véglegesen és olvad a tapéta göcsörtjei közé.
Halkan szólaltak fel utoljára, hogy átalakuljanak valami újjá.
Aztán mélyen belül megint nagyon szomorú leszek, csendben sír velem együtt a lábfejemből csorgó vérecském is. A tegnap éjszaka egy üres szobában telt. Visszhangzottak a falak, mindent kipakoltunk. Csak a régi ágyam szuszogott a falam mellett, friss ágyneművel, abba bújtam bele védekezésképp. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ebben az üres szobában való alvás. Borzasztóan kifejező, a bennem lévő tompa üresség mosolygott össze cinkosan a lecsupaszított falakkal, pont olyanná vált minden kint, mint bent, és végre megnyugodtam kicsit.
Hófehér hála és köszönet képződött bennem. Erre kerülnek fel a továbbiakban a színek. Ma este mászott fel a világosnarancs. Vele töltöm az éjszakám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése