Tobozterápia

Elalvásom előtt tobozokon lépkedtem, szívszakítóan hangos reccsenéssel törve le termőleveleiket, s hiába kaptam el újra és újra riadtan a lábam, végül megint csak beleléptem, hisz észrevétlen ott tobzódtak a tobozok a kék padlószőnyegemen. 

Valamiféle kisebb megváltás volt az alvás, izgatottan vártam a fizikai mozdulatlanságot. Álmomban eleinte önmagam voltam, kaput nyitottam, mert látszott a kaput áttörő üvegen, hogy ücsörög előtte valaki. Beszélgettünk, mosolyogtunk egymásra, majd elindultunk.

A későbbiekben már nem a megszokott testemben voltam. Bármi is történt, nem aggódtam, mert nem éreztem túl nagy felelősséget új szervezetem iránt, valamelyeset mintha szemlélőként költöztem volna csak egy másik lélek mellé egyazon testbe, mintha beszálltam volna egy más által vezetett autóba, hogy nézelődjek, csakhogy a kormány időközben az én kezembe került. Szintén vöröses hajzattal rendelkeztem, de határozottan rövidebb volt, és felfelé állított. Szép vonások, babaarc, mögötte teljes zavar és erkölcstelenség. Mintha magasabban is éreztem volna magam, azaz magasabb volt ez az új lány nálam.

Piszkos előtér, vérfoltok, zacskók, drainek. Itt felötlött bennem valami félelemszerűség, idegenhonba költözött lelkem a vészkijárat zölden világító jeleit keresgélte, majd az eredménytelenség jegyében visszafordította szemeit az újonnan szerzett fizikai test szemgödreibe, hogy láthassa, mi történik a továbbiakban. Míg a lány néha erre vagy arra nézett, én szándékosan máshová, mert nem érdekelt, mit tesz. Azt láttam, hogy valami húscafat van nála, és azzal is tisztában voltam, hogy másokból szedte ezt ki. Szép arcocskáján bárgyú és gonosz mosoly ült.

 Hirtelen elöntött a menekülés vágya, hagytam a piszkos zacskókat a helyükön, tudtam, hogy értem jönnek, ezért felvettem a rózsaszínes felemás mintás cipőimet, bekötöttem a fehér cipőfűzőket. Volt ott még egy kék pár is, de én ezt a rózsaszínt javasoltam az alkalomra. A lányt elárasztó hormonok lassan ivódtak be az én lelkembe is, éreztem én is, hogy most menni kell. Megindultam a folyosón, előtte azonban még leguggoltam a szőnyegre és nemes egyszerűséggel odavizeltem. Felkapaszkodtam az ablakpárkányra, kinyitottam az ablakot, láttam magam alatt a szürke betont, és hatalmas lendülettel ugrottam egyet. Közeledett az a mérhetetlen szürke, míg egészen az arcomba nem vágódott. Eszméletvesztés, és valami féktelen gyönyör árasztott el.

Majd mentők, emberek körülöttem, de ülő helyzetben voltam, és vonyítottam a jobb kézfejembe szúrt branül miatt. Sötétvörös volt a véremtől. Nem fájt, de kellemetlen volt. Az ápoló egyszerűen levágott az infúzióról, kettévágta a csövet úgy, hogy a kezemből még egy 20 cm-es szakasz lógott ki. Uborkalevet spriccelt bele, meg még egynéhány dolgot. Aztán már nem csöpögött a vér a végéből, így elengedett. 

Elszökhettem volna onnét többször is, de nem tettem, pedig nem álltam őrizet alatt. Láttam azokat az embereket is, akiket én tettem tönkre, ott álltak és gyűlölködve magyaráztak nekem, de ezeket szinte meg sem hallottam. Nem érdekeltek. Kinéztem az ablakon és mintha grapefruit-fákat láttam volna.

Hatalmas dörrenés. Mintha a radiátoromat vernék. Újabb. Érzem, ahogy remeg a fém a rá érkező lövedékektől. A szomszéd bontja csak a cserepet és dobálja a tetőről a konténerbe azt. Kegyetlen mód utálok mindenkit. Boldog 15. hónapfordulót. 

Decemberben csontscintigraphia. Nem nézegetni kellene, hanem megoldást találni a problémára!!! Jó reggelt, itt a földön, orvostudomány! Utálom az összes elcseszett virágot a függönyön, a kanapét, ahogy hozzámér, és azt a sok barmot ott bent, akik hiába küldtek el nyár elején is csontscintigraphiára, és lett meglehetősen egyértelmű eredmény, sz*rnak rám! 

És most egyedül, dühösen, haragosan széjjelverem a szobám, és kihordom onnét a maradék holmim! Nem kell nekem senki és semmi, csak azok a szőnyegben bujkáló taposóaknásdit játszadozó dög tobozok, velük fogok majd én most elbeszélgetni az élet értelméről.