A mai nap teljesen egyszerű, semmiképpen sem a végtelenbe nyúlóan hosszú gordiuszi csomó, éppen úgy, ahogyan a falra mázolt hatalmas akril betűket is elnyelte végül a lila festék, csak a lassabb száradás eredményeképp bizonyos időre eleinte felerősödtek. Erről eszembe jutott egy számomra kedves ember okfejtése arról, hogy a fájdalomcsillapító gyógyszerek elfogyasztásuk után még mielőtt megkezdenék hatásmechanizmusukat, felpörgetik néhány fokozattal erősebbre a fájdalmat, aztán hirtelen dobják rád a könnyed fátylat, eltakarva azokat a fájdalompetéket.
Dél körül a beton is puhábbnak, szerethetőbbnek tűnt. Az energiaital kiürült dobozában incselkedett a buszon szólózó hangosbemondó, mintha abban keringőzött volna a hangocskája, és léptei ahogy a fémen keresztül az ujjaimhoz értek, továbbították a rezgéseket, ledobolták nekem tutti fruttis morze jeleiket.
Újfent a hajamba engedtem a műrasztáimat. Nálam ez már csak ilyen módszeresen működik, mint ahogyan váltakoznak a természetben az évszakok, ezek a színes-szintetikus kanekalon kukacok úgy fejezik ki röpke menekülési kényszeremet saját létemből, amikor beköszöntenek az égből hulló pehelyszerű lepedőfoszlányok, egy olyan fekhelynek darabjai, amit látok egészben is, meg nem is. Nem állítom, hogy régen jobb volt, mert én is szét akartam tépni, csak féltem a szakadás hangjától, attól a robajló recsegéstől.
Szóval ilyenkor más vagyok. Ez egy más tudatállapotom. Ez egy valóságos gravitációs anomália, hegynek felfelé gurulok, mert képessé tettem rá magam. De most még egy picikét belekuporodom a hengeres hajképletekbe, és akkor kevésbé láthattok majd engem, mert egyúttal azonnal észrevesztek, amikor lebegek a jól megszokott útvonalaimon. Jelenleg átépítek, de azt még nem mutatom meg, hogy merre megyek, mert szeretem, amikor nem jöttök közel hozzám, és így szenvedélyesebb mozdulatokkal hadonászhatok.
Csillámport rejtegettem magamnál, kihúzok belőle egy csíkot, esetleg kettőt, vagy néhány utcát is, és felszippantom mindet egészen a szemem fehérjéig, hogy a pupillám körül szóródjon szét az a rengeteg csillám, és filterezze a látottakat. Végül gyümölcsöket fogok belőlük teremteni, amikor leeresztem őket a könnycsatornáimon át egy olyan törzs szállítóedényeibe, melynek ágak helyett az ujjai bomlanak ki és a levelei közt csillámtermést hoz létre.
Oda fogom én a látottakat manifesztálni, belekenem a csillámmal együtt az érzéseimet is a papíron egyre száradó ragasztóba. Azok is csak épp olyan jelentéktelen pontocskák. Csak nagyobb számban feltűnőbbek lehetnek, erősebb fénnyel, ragyogással, éppen úgy, mint egy szerencsétlen flitteres póló már távolról is üvöltő-vakító nyomorúsága.
Mert amit gondolok és érzek, az mind nem én vagyok. Ezek csak a gyönyörködtetésemre szánt felhők vonulásai… rá nem ülhetek, hisz közelebb érve már tudom, hogy az mind csak megtévesztő köd.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése