Hivatalosan is véget ért a vizsgaidőszakom. 1 hónap alatt 8 vizsga kellőképpen kielégített. Valahogy olyasmiképpen éreztem magam ettől az elmúlt napokban, mintha egy polcon fekvő, befóliázott, összetapogatott, megnyomorgatott, lefagyasztott, leárazott csirkeszárny lennék. Aztán valamiképpen valaki vagy valami kibontott. Vagy kibontottam saját magam.
Első röppályám során a fodrászomtól szereztem időpontot, így a jövő héten nagy valószínűséggel felfrissítem picit a fejecském. Remélhetőleg sikerül oly módon meghidrogén-peroxidozni, hogy a piros színnel átitatott sejtecskéim hajlandóak legyenek narancsszínt, és rózsaszín árnyalatot magukba fogadni, mindezt úgy, hogy közben nem száradnak le egészen a tövükig. Durva harcmodor ám ez. Ettől függetlenül az alapszín marad a vöröses-piros, az új tincseknek ebbe a közegbe kell majd beágyazódniuk.
Második repülésem alkalmával Férfiállatommal körberepültük a sötét utcákat, majd elsuhantunk a templom mellett, és meglestük az ott ácsorgó küklopszokat. Szilvamag alakú göcsört szemüregként, koncentrikus körök a belsején, marginális törzs-fehérje szemének fehérje, megjelent a szivárványhártya, majd a centrumban helyezkedett el a pupilla. Jófélék ezek a fák. Pláne mióta a Corvinus egyetemhez, és ezáltal mindezen belül a hajdani Kertészeti egyetemhez is közöm lett. Azóta az engem körülvevő növényi képződmények már nem lehetetlen, és felismerhetetlen idegen sarjak, hanem kifejezetten barátságosak.
Höhh, szép dolog is az, amikor az emberre mosolyognak a fák!
Node ezüsterdő, aranyerdő, gyémánterdő, szóló szőlő, mosolygó alma, és csengő barack… megveszett illúziót, küklopszokat és hunyorgó ciklopköveket mindenkinek. Ezt kell szépen valósággá tennem, mindazt, amit mások nem látnak. Megteremteni egy olyan elrugaszkodott közeget, ahol az én lefagyasztott csirkeszárnyaim és melleim vidáman verdesnek, repülnek, s keringenek a fák körül…. vibráló pasztellrózsaszín testek a törzsek szféráin.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése