Oldalak

2011. január 15., szombat

Pucérkodó elmém

Már megint egyedül, igaz, most másképp. Pillanatnyi szakadás, szétválasztás, saját akaratomon kívüli. Már megint nehezebb egy kicsit az élet, különleges feladatokat oszt ki, arra számítva, hogy te képes leszel azt megoldani, és valóban, sosem kapunk olyan feladatot, amit ne lennénk képesek megválaszolni, véghez vinni.

Picit olybá érzem, mintha lehántották volna a kérgemet, és nemcsak a sajátomat, hanem azét is, akit szeretek. És mihez is kezdhet két fácska a kérge nélkül, hova kerülnek így a szív formájú karcolások, emlékek és mások nyomai? Ketten vagyunk, ketten maradtunk, meztelenül, csupaszon, cortex nélkül, állva egy olyan helyen, ahol fordítva hat a gravitáció, és az is ellebeg, amibe még szívesen kapaszkodnánk.

És milyen lehetőségek akadnak két olyan személy számára, akik, ha csupán ideiglenesen is, de sebezhetővé válnak a külső közegek számára? Összefonódnak, összebújnak, így védve még a szervezetüket, hiszen minden bizonnyal ott marad majd meg a leginkább ép állapotban, ahol a két test összeért.

Nem, nem tanulok szaktörténetet. Próbálkoztam vele, de túl ridegek most nekem ezek a szabályszerű ösvények, a mesterkélt grották és parterek, ezek az egymásról másolt, csupán a kor divatjának megfelelően behódoló épület-tartozékok. Ezeknek a kerteknek nincsen lelke. Nem találom. Tisztelet a kivételnek.

Mezítelenül rohangálok képzeletben ezekben a kertekben, és hajigálom széjjel a darabjaimat, az elszáradt hajvégeket, a szempilláimat, az ékszereket, a belsőségeimet. Felakasztgatom a szerveimet szépen egy évelőre, és halkan összefolyok az én lecsupaszított Szerelmemmel, összekeveredünk a murván, a dolomitdarabkákon, és együtt párolgunk majd el az Orion csillagkép irányába.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése