Oldalak

2012. június 28., csütörtök

Konzervált lamasszu

Ez egy minden utániság állapot, mert már lezárult és meghalt egyszer, amikor felbontottam újra a tetejét, mint egy konzervdoboznak. Sosem tudom előre megmondani, hogy miféle tartósítószert öntöttem képeimre, így számomra random dől el, hogy a mappámat kinyitva mely rajzok indultak már pusztulásnak, és váltak menthetetlenné a vonalai... Az enyészet kontúrjait nincs értelme kitölteni harsány színekkel, mert üvölteni fognak a paradoxon ütközettől.

Több napon át gubbasztottam rabszolgaként a lap felett görnyedve, nem olyan könnyed dolog ez, mint amilyen szellős kékes hirtelenségben bomlik szét az a haj, meg éppen elsuhan a feje fölötti tollas rengeteg. Másodpercek rögzítése 20 órában. Nekipréselem a ceruzát az ujjaimnak, és már érzem, ahogy fáj, amint a jól megszokott mozdulattal a helyére illesztem, és fogni kezd a felületen. Aranyos játék ez, ahogyan kapaszkodok a ceruzába, az pedig a papírba, az egész mindenség realitása, és a gravitáció pedig a lábamba csimpaszkodva hintázik, néha elzsibbasztva a kezem, de olyankor mindig előttem van a földbe érkező szétzúzott koponyám képe, úgyhogy elfelejtem azt, hogy a józan ész lerángatna valami kevésbé megterhelő szürkés közegű emberfolyamba.

Könnyű elveszteni az öntudatod, de még nehezebb megfeledkezni róla olyankor, amikor a sötétség hozzám dörgölőzve szúnyogokkal zabáltatja fel a szervezetem, de a csípések mostanra már csak kisebb domborzatokká deformálódtak enyhén kékes-sárgás színekben játszva. Makacsul törtetek már megint a hidrogénszőke fejemmel, csak mert nem kentem még rá azt a cikláment, de annyira fehér vagyok így a tejfehér abszolút anti-emberi hajammal és amúgy is fehér bőrömmel, hogy imádom azt a megrökönyödést az arcokon. Sziasztok, engem most kiszívott a világ, totális pigmenthiányban lebegek, de már nem sokáig, csak egy picit még élvezkedem azon, hogy mindenki utálja így a hajamat.

Sosem voltam elájulva Mezopotámiától, ezért most rajzoltam egy lamasszut, hogy ne is értsem ezt az egészet.  De ez egy remek alkalom a megbarátkozásra, mára ennyit erről.


3 megjegyzés:

  1. Ez a kép nagyon tetszik, bármi elött és után van, az antik szobor a férfioldal letünt korszaka, ameddig az anima élöbb mint valaha. Elöbb a többi képről megszokott feszültséget kerestem, a kerek és szögletes formák ellentéteit, és bár itt is megvan, a baloldal tényleg a multfelé fordulás, mintha az arcmás befelé hallgatnozna, és hallaná a konstruált világokkal szemben, a természet hangjait.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon tetszik ez a fajta szemlélet, sosem jutott még eszembe a rajzaimon a kerek és szögletes formák ellentéteit keresgélni, mert alapjában véve mindig is olyan puha vonalakat használok, főként a szervezeteknél... ezért is imádom Schiele merev, vázszerű lényeit... nekem ez sosem ment...

      Törlés
    2. Schiele nekem is kedvencem, talán Klimt-nél is jobban, mert nem idealizál, éppen ezért hat emberinek. Igazad van,-erre pedig én nem gondoltam,-Schiele szögletesített emberei, éppen ettől hatnak egyedinek, személyesnek, mert ahova kerek, ivelt vonalak tartoznak, ő törtet rajzol, és a tudatomban nekem kell kiegészitenem, átfordítanom.
      A te képeid "szerencsére" rád jellemzőek:)
      A szögletes formák elvontak, absztrakt, megvilágító férfi jellemzők, ameddig a kerek, lágy, intuitiv: női.
      Jungiánus szemlélet, ezekre figyelni, és én sem ezzel kezdem, vagy csak ezekre élezek szimbolum értelmezést, hanem hatás az első. A hatás azokból a dinamikákból, vizuális ritmusokból áll össze, amit a mű létrehozója részben őntudatlanul, nagyobb részt teljes személyiségével,- tehát a tudatosnál többel,- belehelyez.
      Néha szögletes formákból kreálok organikus látványt, néha tudatosból sok, és mű, vagy álom figyelmeztet...Igy lenne egyensúly.
      Rengeteg variáció lehetséges, a fantasztikus, hogy miután megfestettem valamit, saját aktualitásaimra kapok választ, de azt, pont ennyire esetlenűl, szögletesen értelmezem, vagy fordítom nyelvire, mint ahogyan most is csinálom...:)

      Törlés